Az ország, ahol minden könyvet az Elnök Úr ír

Türkmenisztánban járni olyan, mintha egy gigantikus szimulációban venne részt az ember. Meseszerű ugyan, de nehéz eldönteni, hogy melyik típusú meséről van szó. A világ egyik legzártabb és legszürreálisabb országában jártunk.

Mikor először azt láttam, hogy a kétszer hat sávos, egyébként gyakorlatilag teljesen üres autópálya két sávjában egy csapat ember seprűkkel a kezében hadonászik, azt hittem, hogy megártott az időeltolódás, és az utazás miatt kiesett nagyjából egy éjszaka az életemből. Esetleg valami furcsa, már-már hipnotikus állapotba kerültem a gigantikus mennyiségű színváltós LED-fénytől. Aztán a következő csoport után nyilvánvalóvá vált, hogy az az asszony valóban egy felmosóronggyal sikálja az autópályát, mellette ott a vödör is. Megérkeztem Ashgabatba, Türkmenisztán fővárosába, amiről nehéz bárkinek anélkül mesélni, hogy a másik ne gondolja azt a negyedik sztorim után, hogy az egészet csak kitaláltam. 

Türkmenisztánban nem a párhuzamos valóságot lehet megtapasztalni, hanem egy olyan valóságot, amitől egyenesen egy párhuzamos univerzumban érzed magad, mert azt mégsem lehet csak úgy egyszerűen felfogni, hogy van egy olyan ország, ahol teljesen egyértelmű, hogy minden épület csak fehér lehet vagy arany, és sokáig kizárólag csak fehér, maximum szürke autókat lehetett forgalomba helyezni - ma is szinte csak ilyeneket látni, már amennyire egyáltalán találkozol autóval. Vagy hogy míg nálunk minden tűzvédelmi oktatás első és és legfontosabb szabálya, hogy amennyiben tűz van, sose használj liftet, addig Asgabatban a 15 emeletes hotelünkben van egy külön tűzlift, amit tűz esetén kell használni, mert csak azzal lehet lejutni az alagsorba, és én a mai napig nem értem, miért kellene a szabad levegő helyett az épület alagsorába menekülnöm tűz esetén.

Minek ment oda?

Türkmenisztánba nagyon nehéz vízumot szerezni, ha az ember nem valamilyen hivatalos szerv meghívásának tesz eleget, akkor esetleg szervezett úton juthat be az országba, de ez a valóságban általában azt jelenti, hogy a Selyemutat lehet bejárni, aminek egyik megállója - mit megállója, a türkmének szerint a szíve - Türkmenisztán. A turisták ilyenkor extrán kiemelt figyelmet kapnak, vagyis önállóan nem mocoroghatnak a városban, meglátogathatnak néhány kiemelt turisztikai célpontot, de nagy felfedezésekre és kalandozásokra nincs lehetőség. Nem mintha a hivatalos szerv által kiadott vízummal fel lehetne fedezni az országot, ugyanis ez is csak bizonyos régiókra szól, esetünkben például a fővárosra és közigazgatási határára. 

Türkmenisztán röviden

Már a VIII. században megérkeztek az őstürkmén nemzetségek az ország mai területére - sokáig nem beszélhetünk egységes Türkmenisztánról. 1924-ben alakult meg a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió részeként. Türkmenisztán függetlenségét 1990-ben, a Szovjetunió széthullása után kiálltották ki, az elnök pedig az a Saparmurat Niyazov lett, aki a történelemkönyvekbe (mármint nem a türkmén történelemkönyvekbe) úgy vonult be, mint az egyik legfurcsább személyi kultuszt kialakító elnök, aki az egyik legzártabb országgá tette Türkmenisztánt. Ő határozta el, hogy a nagy asgabati földrengés után mindennek fehérnek kell lennie, de ő volt az is, aki a hónapok nevét is megváltoztatta, és az egyik hónap az édesanyjáról kapta a nevét. Türkménbasi, minden türkmének atyja 2006-ban halt meg, őt váltotta az elnöki székben Gurbanguly Berdimuhamedow, aki enyhített ugyan a szigoron, de például már neki is van a fővárosban aranyszobra. 

Az ok, amiért odamentünk, az a nemzetközi könyvkiállítás és tudományos konferencia volt, ahol persze többségében a környező országok képviseltették magukat. Olyan nagy nemzetköziség nem volt, igaz, megjelent még a Francia Intézet vagy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége is, és a magyarok sem most jártak itt először. Az egészben persze nem is az volt a legizgalmasabb, hogy kivonult a Kínai Szerzői Jogvédő egy standdal, pedig hát a kínai piacok és az Aliexpress óta pontosan tudjuk, hogy ezen a téren némi kihívással küzdenek, és nem is az, hogy ezen a könyvvásáron szigorúan tilos bárminemű üzletelés vagy üzleti jellegű tevékenység.

A legizgalmasabbnak a türkmén standok bizonyultak, amik nagyjából pontosan olyanok voltak, mintha 5 évesen könyvvásárast akartam volna játszani otthon, itt ugyanis mindent az ország elnöke, Gurbanguly Berdimuhamedow írt. Na jó, ha pontosak szeretnénk lenni, akkor meg kell említeni azokat a könyveket is, amiket nem ő írt, de cserébe róla szólnak.

Írt a biciklizésről, a Selyemútról, a lótenyésztésről, a népi hangszerek boldogsághoz vezető útjáról, hosszan értekezik egy könyvnyi terjedelemben, hogy milyen közel áll az ország, hogy elérjék a Fenntartható Fejlődési Célok mindegyikét. Írt egy unokáról, aki megvalósítja nagyapja álmát, egy könyvet az imádott édesanyáról, továbbá néhány tankönyvet bármilyen tantárgyból, egy másik vastag könyvet az egészségről, ami a boldogság forrása, és egyet a vízről, ami pedig az élet és a bőség alapja. De ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy idén jelent meg a Türkmenisztán Gyógynövényei című szakkönyv tizedik kiadása, ami nem az előzőek bővítése, hanem egyszerűen az egyébként elég sivatagos országban hirtelen előbukkant még egy könyvnyi gyógynövény, ahogyan ez tíz éve mindig előfordul. Egyébként az Elnök úr nagy rajongója a növényeknek, a főváros több pontján is elszántan harcolnak a környezeti adottságokkal, vagyis a sivataggal, mert ő mindenáron erdőt és zöldellő parkokat szeretne, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Azért zárt, mert nyitottak a világra

Türkmenisztán a hírek szerint nagy hangsúlyt fektet a turizmusra, ennek szellemében Budapestről elindulva kilencszer ellenőrizték a meghívónkat. Egyszer Budapesten, mielőtt felszálltunk volna az isztambuli gépre. Aztán Isztambulban, szintén még az előtt, hogy felszálltunk volna az asgabati gépre. Aztán Asgabatban hülye módon tényleg azt hittük, hogy miután beragasztották a vízumot, utána már egyenes az út a szabadba, de csak ezután jött a java. Volt egy ellenőrzés a nagy modern beléptető gépen, ami lekérte az adataimat az útlevél alapján, aztán levette az összes ujjlenyomatom, valamit machinált a magasságommal, majd mélyen a kamerába kellett nézni, ami pontosan szemmagasságban automatikusan megállt, de úgy, hogy ha valóban a szem a lélek tükre, akkor a türkmének pontosan tisztában vannak a lelkületemmel is. Mondjuk, mivel csak később vettem észre, hogy a szemüvegem le kellett volna venni, bizonyára az került az aktámba, hogy "kissé üveges tekintetű".

A robothatárőr után következett az emberi, aki szintén gondterhelten nézte a már beragasztott vízumomat, aztán lepecsételte. Tőle hat méterre újra megnézte egy kollégája, és tovább mehettem a bőröndömért. Miután felvettük a csomagokat, jött az újabb ellenőrzés, aminek legalább volt értelme, ugyanis összevetették a bőröndre került vonalkódot és nevet az útlevél adataival, a következő ellenőrzés alkalmával már a bőröndöt is átvilágították, végül az ajtóban még búcsúzásként rápillantottak a vízumra.

A reptér egyébként tökéletesen alkalmas lenne, arra, hogy nagy nemzetközi reptér legyen, elvileg ez is a cél, ami majd egyszer talán össze is jön. Jóval nagyobb, mint a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, sokkal szebb is, még mozgójárdáik is vannak, ráadásul 30 méterenként egy őr is vigyázza a rendet. Egy nagy, kitárt szárnyű sast mintáz, amit egyébként magyarok építettek. Az előző reptérnek egyébként az volt az érdekessége, hogy az akkori elnök úgy gondolta, hogy az irányítótorony a legjobb helyen a parkoló közepén van, ennek ellenére nem történtek balesetek, igaz nem is bonyolít valami hatalmas forgalmat.

Miután kitalálták, hogy kellene egy új, szebb és nagyobb reptér, ahelyett, hogy építettek volna egy újat, először építettek egy ideigleneset, aztán elkezdték ezt a mostanit. De hát így megy ez Türkmenisztában. Mikor kiderült, hogy ők rendezhetik 2017-ben az Ázsiai Fedett Pályás és Harcművészeti Játékokat, inkább felhúztak egy komplett olimpiai falut, amit azóta sem használnak túl sok mindenre, de szépen mutat a város látképében a szintén magyarok tervezte 40 méteres lófej, ebből jött ki a játékok ideje alatt az olimpiai láng, mostanra pedig szépen megvilágították ezt is színváltós LED fényekkel.

A felsőoktatás a biodíszletképzésről szól

A terv egyébként állítólag az ezzel a faluval, hogy mivel Türkmenisztán nagyon biztonságos, ezért majd más sporteseményeket is ide hoznak. Az persze részletkérdés, hogy mennyire lesz izgalmas mondjuk egy olyan VB, ahol nem lehetnek szurkolók, mert egyszerűen nem kapnak vízumot az országba, de ez mindegy is, hiszen ha valamiben igazán hatékonyak, akkor az a diákság és a lakosság kivezénylése az eseményekre. Ők azok a középiskolások vagy egyetemisták, akik minden eseményen biodíszletként tapsolnak vagy csak egyszerűen érdeklődő tömeget alkotnak, ami jól mutat majd az állami tévén. Merthogy van ám több csatorna, de mind állami, és minden műsor arról szól, hogy minden nagyon jó, minden remekül működik, a türkmén nép büszke és erős. A könyvkiállításon például interjúk is készültek külföldi meghívott kiállítókkal, mivel angolul nagyjából pont annyira nem tudott senki, mint magyarul, teljesen mindegy ki milyen nyelven adta az interjút, ahogyan az is mindegy volt, hogy mit mondott, ugyanis a végén úgyis ugyanaz a hang szinkronizált mindenkit, és úgyis mindenki megköszönte az elnöknek a meghívást ebbe a csodálatos országba és fantasztikus könyvvásárába. 

Fehér és zöld

Az országban sokáig csak fehér színű autókat lehetett forgalomba helyezni, és a gigantikusan nagy házak is mind fehérek, lehetőleg márványok is, némi arany díszítéssel. Nem állítom, hogy ez nem egyfajta egységes városkép, csak hát az egésznek olyan a hangulata, mintha nem is élne ott senki, ugyanis a belvárost és piacot leszámítva csak a légkondicionált buszmegállókban lehetett látni néhány embert, esetleg az út mellett sétálva. Itt ugyanis bárki lehet taxisofőr, csak le kell inteni valakit, és megbeszélni, hogy hova mennél, ő pedig egy minimális összegért elvisz. Ez az összeg talán egy kicsit emelkedett, mióta nincs ingyen a benzin a türkméneknek, a következő csapás pedig januárban lesz, ekkortól kell ugyanis rezsit is fizetni. Ennek ellenére nem mondható el az, hogy az emberek gazdagok és magas életszínvonalon élnek, ugyanis ha be is jött már az országba néhány világmárka, ők világpiaci áron adják a termékeiket, ezért például a helyi plázában egy Samsonite bőrönd pontosan annyiba kerül, mintha egy átlagos türkmén ember 7 havi keresetét egy az egyben odaadná, hogy legyen bőröndje, amivel egyébként úgy sem utazhat túl sok helyre. 

Guiness-rekodok mindenekelőtt

Ha egy országot kellene mondani, akik rettentően büszkék a Guiness-rekordokra, az Türkmenisztán lenne, ráadásul ők azok, akik megkaphatnák a legtöbb szürreális rekord díját. Ugyanis, náluk van a legnagyobb csillagot formázó építmény, hiszen a TV-torony sem lehet egy egyszerű torony, az is monumentális, gigantikus türkmén jelképpel. A könyvkiállításon élőben is láthattam az elnök úr biciklizéséről szóló könyve mellett az igazolást, hogy a legnagyobb biciklizésre oktató órát is ők jegyzik, amit maga az elnök szervezett, 3246 résztvevővel.

Ők jegyzik a "legtöbb ember egyszerre, körben állva énekel" rekordot is, ahol persze az országot éltető dalt énekelték 4166 résztvevővel. Az egyik asgabati parkban 27 szökőkút található, ami szintén Guiness-rekord, ezek természetesen össze vannak hangolva és világítanak is, de ezeken felül is van rengeteg szökőkút a városban, a személyes kedvencem, amikor a több sávos autóutat nem holmi bozótsor vagy szalagkorlát választja el egymástól, hanem több száz méteren keresztül szökőkutak! De a belvárosban például van egy mesterséges vízesés is, sőt a mesterséges folyó (merthogy az is van) áramlását is megtöri néhány helyen egy-egy szökőkút annak ellenére, hogy ivóvizük viszont nincs túl sok.

A világ legnagyobb lószimbóluma a már említett Ázsiai Játékokra készült, ahogyan a világ legmagasabb fedett uszodája is, hiszen ha valami fontos egy uszoda esetében, akkor az mindenképpen az, hogy magas legyen. Sokáig itt állt a világ legnagyobb zászlótartó rúdja is, de az én nagy kedvencem a világ legnagyobb beltéri óriáskereke. Ez a dolog gyakorlatilag olyan, mintha a Budapest Eye köré építettek volna egy márványépületet. Kis ablakokon keresztül lehet kilátni, mondjuk a kilátás túlzás, hiszen ugyanolyan kis kapszulákban ülsz egy épületben, és onnan próbálsz kilátni a semmire - merthogy az égvilágon tényleg semmi izgalmasat nem lehetne látni az óriáskerékből akkor sem, ha nyitott lenne. Így legalább észre lehet venni azt a konstrukciós hibát, hogy az az apróság senkinek sem jutott eszébe, hogy belülről is érdemes lenne néha takarítani az ilyen-olyan párkányokat, főleg egy olyan országban, ahol ugye az autóutakat is felmossák, de mivel ezek teljességgel megközelíthetetlenek, így csak az évek során felgyülemlett koszréteget lehet látni. 

A mindennapi élet viszont hasonló

Ha nincs még Starbucks, csinálnak egy hasonlót, és bár sok mindent tilt nekik az ország vezetése, az emberek ugyanúgy, mint bárhol a világon, kiskapukat keresnek. A mozikban és a TV-ben nem mehetnek erőszakos vagy vetkőzős filmek, ezért az emberek letöltik az internet segítségével. A Facebook és az Instagram, sőt igazából szinte mindegyik csevegőprogram le lett korlátozva, ennek ellenére miután kiraktam néhány képet, több türkmén cég vagy ember is belájkolta azokat, mert a fiatalok itt pontosan tudják, hogyan is használják a VPN-t. Az éttermek gyakorlatilag ugyanolyanok, ugyanúgy szeretnek kijárni a parkba szórakozni, főleg mióta kijárási tilalom sincs az utcákon, vagyis a mindennapi életben mintha nem sokban különböznénk egymástól, még ha sokszor úgy is tűnt, hogy Magyarországra mint valami egzotikus kis paradicsomra tekintenének, és többen még közös képet is csináltak velünk emiatt. 

Ugyanakkor bármennyire szürreális, bármennyire távoli, az ember óhatatlanul is továbbgondolja a helyzetük politikai vetületét. A szomszédos országokról nem mondható el, hogy éppenséggel a béke szigetei lennének, ahogy Türkmenisztán sem az az ország, aminek évszázadokra visszanyúló demokratikus berendezkedése lenne. A személyi kultusz megkérdőjelezhetetlen, az már viszont sokkal több kérdést vet fel, hogy vajon ha ezt erőszakkal szeretné bármely ország megszüntetni, azzal valóban azt érnék-e el, hogy Türkmenisztán lenne a Közel-Kelet Svájca, vagy inkább azt, hogy esetleg egy olyan vezető kerülne az ország élére, aki az ország földgázkészletét a maga és a hozzá közel álló néhány családtag fényűzésére árulná ki gondolkodás nélkül. Vagy mondjuk valamelyik szomszéd ország, Irán vagy Afganisztán gondolná-e azt, hogy nekik kellene a környéken egy kis térhódítás, és rátennék a kezüket a fehér márványépületek hazájára. Mert most személyi kultusz van ugyan, de emellett biztonság is, hiszen nem láttam még soha olyan fővárost, ahol az utcán szolgáló rendőröknél egészen egyszerűen nincs fegyver, csak azoknál, akik az állami hivatalokat védik.

Vannak hatalmas építkezések, és nem csak a nyilvánvalóan kudarcra ítélt erdőtelepítésre kell gondolni, hanem utakra, épületekre, kikötőkre, és talán majd egyszer azt is megélik a türkmének, hogy az orvosi egyetem hallgatói nem biodíszletek, hanem tényleg megtanulnak gyógyítani, és akkor majd nem kell titokban Iránba vagy akár Indiába járniuk, ha meg kellene műteni őket. Senki sem állítja, hogy Türkmenisztánban élni egy európai léptékhez szokott embernek jó, de azt könnyen el tudom hinni, hogy Türkmenisztánban élni a Közép-Keleten élő emberek szemével nézni nem annyira rossz.

Már ha csak azt nézem, hogy a néhány nap alatt egyértelművé vált, hogy ebben az országban a nők sokkal többet dirigálnak, mint a férfiak. A könyvkiállításra érkezett miniszter is nő volt, ahogyan a tudományos konferencián az országot szintén nő képviselte, amiből persze nem az derül ki, hogy a nők élete itt sokkal jobb, de sokkal jobb annál, mint néhány szomszédos országban lenne. Úgy tűnik, hogy amíg a könyvek, a biciklizés, a rallyzás és a sportokat kedvelő, kissé megalomán elnök marad, addig a látszatdemokrácia is. Ha pedig egyszer úgy dönt, hogy valóban nyíljanak meg Türkmenisztán határai, akkor egészen biztosan sokan fognak borzongással vegyes csodálattal ellátogatni az országba, ami olyan, mintha egy szimulációba csöppent volna az ember. 

Mustra