Közkívánatra új sorozatot indítunk; ruhatervezők életpályája, erősségei, gyengéi, képekkel, a szokásos stílusban, hogy könnyebb legyen megérteni, mire fel az a sok hordhatatlan ruha a kifutókon. Mondjuk, ez Vera Wangra pont nem jellemző.
Gazdag kínai bevándorlók gyermeke, Vera Wang elit iskolákba járt, és egy Sorbonne-on töltött év után visszatért New Yorkba, ahol művészettörténetből diplomázott. A Vogue amerikai kiadásánál gyorsan vezető pozícióba került, de élete értelmét esküvői ruhája frusztráló keresése közben találta meg.
A szegényes kínálat (Egyesült Államok, nyolcvanas évek) láttán felskiccelte álomruháját és egy női szabóval elkészíttette karcsú tízezer dollárért. Így bukkant rá a fehér területre, némi atyai segítséggel egy év múlva megnyitotta esküvői ruha szalonját a Madison Avenue-n, New York-ban. Az üzlet, Wang, Vogue-nál szerzett, nem elhanyagolható kapcsolati tőkéjére építve elsősorban a sztárvilágot szolgálta, Christian Dior, Guy Laroche és Carolina Herrera ruhákkal. Wang pár évvel később mutatta be első saját kollekcióját, klasszikus alapokra épített, de az aktuális hangulatnak és trendeknek megfelelő menyasszonyi ruhákkal. 1994-re az Egyesült Államokban már 55 üzletben, köztük a Saks Fifth Avenue és Neiman Marcus áruházakban árulták alkalmi öltözékeit, európai elismertsége és terjeszkedése azóta sem jellemző, a kőkonzervatív és hideg romantikára fogékony amerikaik tervezője maradt.
A ruhái szépek. Ez elég semmitmondó, de ha egyszer semmitmondók a ruhák maguk, akkor mi mást lehetne róluk mondani. Vannak nagyon szép ruhái is. Kivétel nélkül mind szép, ezt már tudjuk, de soha ne várjunk meglepő, divat-teremtő ötletet, polgárpukkasztást vagy humort, esetleg szexit, vagy izgalmasat, vagy ami ikonná válik, semmi lélek, szenvedély vagy tűz. Még az is fontos, hogy elég sok ruhája szürke, de van, amelyik fehér. De inkább szürkék, esetleg kékek.
Az amerikai divat határozottan elválik (és mindig is elvált) az európaitól. Ha végigfutunk az ismert, de akár kevésbé ismert tervezőkön; Calvin Klein, Carolina Herrera, Tommy Hilfiger, Ralph Lauren vagy Donna Karan, nem a kísérletezés vagy a ragyogó zsenialitás jut eszünkbe. Vera Wangról sem. Az atombiztos középutat választó, botrányoktól (kivéve amikor Hilfiger a lelakott Axl Rose-al öklözik) és szexualitástól mentes, felületi kidolgozásokkal nem komplikált jéghideg kollekciók ezek évről-évre, Tommy Hilfiger amerikai trikolór-mániája is inkább közönséges, mint újdonság.
Vera Wang csak azért nem talált magának egy különleges ruhát 1989!-ben, mert az Újvilágban kereste, Párizsban Christian Dior és Coco Chanel ezen már fél évszázaddal előbb túlvoltak. Európában 1989-ben rendszerváltások voltak, a divat már régen ki volt találva. Vera Wang az USA-ban kiváló üzleti érzékkel csapott le a lehetőségre és éppen csak egy árnyalattal nyújtott különlegesebbet, (nem különlegeset, akkor ott megbukott volna) mint a kínálat. Üzleteinek csak pár százaléka van Európában, az Egyesült Államokban egymást érik, itt Európában, a nagyobb összegekért elvihető ruhákból is óriási és erős a mezőny, hóka ruháival labdába se rúghatna. Menyasszonyi ruháit reggelire megeszik akár az oktogoni szalonokban is kibérelhető olasz és spanyol középkategóriás esküvőiruha márkák. Amerikai a mese, sikere a piac alapos felmérésének és az ott talált rés betömésének tökéletes példája, Vera Wang egy megfelelő anyagi háttérbe született, ügyes üzletasszony, de közvetlenül a ruhákból, élesen a piacról él, ezért ímmel-ámmal trendkövető, sohasem trendteremtő márkát visz. Ez most nem a tehetséges szegény fiú elment a nagyvárosba szerencsét próbálni és felfedezték zsenijét történet. (A szöveget a szerző eredetileg itt publikálta: dzsörzé.hu)
