Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főszereplője Giuseppe Verdi.
A 19. század egyik legkiemelkedőbb és kétségkívül legnépszerűbb operaszerzője Giuseppe Fortunino Francesco Verdi néven született egy Párma melletti faluban, Le Roncoléban, 1813. október 10-én. Apja a falu kocsmárosa volt, édesanyja szövőnőként kereste a kenyérrevalót. Egyetlen testvére, egy húga született, aki még tizenévesen elhunyt agyhártyagyulladásban. A család idővel a közeli Busseto városkába költözött. A szerény családi háttér ellenére a fiú zenei tehetsége már igen korán megmutatkozott. A legenda szerint hatévesen, ministrálás közben orgonaszót hallott, ami annyira lenyűgözte, hogy azonnal elhatározta: zenével fog foglalkozni. Ő maga úgy mesélte barátainak a történetet, hogy a zenétől lenyűgözve percekig állt mozdulatlanul, mire a dühös pap felpofozta. „Verje meg az Isten!” – kiáltott fel erre a kisfiú, akinek átka évekkel később beteljesedett (ha hihetünk Verdi anekdotájának), ugyanis a templomba villám csapott, agyonsújtva a papot és a gyülekezet több tagját.
A kis Giuseppe tehetségét látva Don Pietro Baistrocchi, a templom orgonistája meggyőzte a szülőket, vegyenek otthonra egy spinétet, hogy a fiú gyakorolni tudjon. Ez olyan jól ment neki, hogy Baistrocchi halála után a tizenkét éves Verdi lett az orgonista utódja. Giuseppe odahaza, Bussetóban kezdett zeneszerzést tanulni, majd tizennyolc évesen Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba. Az intézmény (mely ma büszkén viseli Verdi nevét) elutasította jelentkezését, a fiatalember mégis a városba ment, és Vincenzo Lavignától, a Scala korrepetitorától vett órákat. 1833-ban hazaköltözött, és Busseto filharmonikus zenekarának vezetője lett. Megnősült, egyik pártfogója lányát, Margherita Barezzit vette el.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Gőzerővel dolgozott első operája, az Oberto, San Bonifacio grófja megírásán. A munkálatok közben dupla családi tragédia érte: meghalt elsőszülött gyermeke, a tizenhét hónapos Virginia, majd egy évre rá fia, Icilio is elhunyt. Többszöri visszautasítás és hosszas huzavona után 1839 végén a Scala végül hajlandó volt bemutatni az Oberót, melyet egy vígopera, a Pünkösdi királyság megrendelése követett. Verdit harmadszorra is kegyetlenül megverte a sors: 1840 júniusában, huszonhat évesen felesége, Margherita is meghalt agyvelőgyulladás következtében. Az összetört zeneszerzőt apja hazavitte Bussetóba, maga Verdi pedig megpróbálta felbontani a Scalával kötött szerződését, de az operaház nem volt hajlandó elállni a megbízástól, így vissza kellett térnie Milánóba és befejeznie a Pünkösdi királyságot. A mű bemutatásakor csúfosan megbukott.
A mélyponton lévő zeneszerző újabb feladatot kapott a Scala igazgatójától: egy, a zsidók babiloni fogságát feldolgozó librettót kellett megzenésítenie. Az 1842-ben bemutatott Nabucco óriási siker lett, nem utolsósorban azért, mert a közönség a történetben az Ausztria ellen folytatott szabadságharc allegóriáját látta (Milánó akkoriban a Habsburg Birodalomhoz tartozott). Következő operája, A lombardok az első keresztes háborúban miatt Verdi összetűzésbe került a bécsi cenzúrával, amely mindenféle politikai élt igyekezett kigyomlálni a bemutatandó darabokból. A Lombardok és az azt követő Ernani végleg meghozták az itáliai hazafias mozgalmak rokonszenvét Verdinek. A Viva VERDI! szabadságharcos jelszó lett, melyben a szerző neve valójában a Vittorio Emanuele Re D’Italia, vagyis Viktor Emánuel, Olaszország királya rövidítést takarta. 1843-ban ismerte meg Francesco Maria Piavét, aki titkára és első számú librettóírója lett.
Az 1850-es évektől Verdi – aki ekkoriban Párizsban élt – páratlan sikersorozattal jelentkezett, egymás után írta az olyan remekműveket, mint a Victor Hugo botrányos színdarabja nyomán született Rigoletto (1851), A trubadúr (1853), az ifj. Alexandre Dumas regényét, A kaméliás hölgyet feldolgozó Traviata (1853), az Álarcosbál (1859) és a Friedrich Schiller drámája alapján készült Don Carlos (1867). Népszerűségére jellemző, hogy a 19. század közepén Párizsban az operaházi évad nagyobb részét az ő művei tették ki. A legenda szerint a Rigoletto leghíresebb slágerét – Az asszony ingatag – Verdi annyira féltette, hogy csak az utolsó pillanatban merte odaadni az énekesnek, és megtiltotta neki, hogy nyilvános helyen fütyülje. Attól tartott, könnyen megragad a dallam mások fülében, és később esetleg plágiummal vádolják majd őt. Egy másik anekdota szerint a zeneszerzőnek egy nyaralás során annyira elege lett belőle, hogy az utcai verklik naphosszat az ő dallamait játsszák, hogy kibérelte a város összes verklijét és elzárta őket egy szobába.
Verdi népszerűségének egyik oka, hogy a kiváló komponálás és formaérzék mellett operáinak dallamait és tartalmát képes volt a nagyközönség számára könnyen érthetővé, átélhetővé és emlékezetessé tenni. A belcantoalapokból merítkezve, francia és német hatásokat ötvözve alakította ki saját zenei egyéniségét. A hangszereléssel, ritmikával, dallamvilággal mindig kiválóan követte és erősített a szöveg tartalmát. Műveiből, dallamaiból csak úgy árad az olaszokra jellemző temperamentum. Saját magát képzetlennek, de a zenéhez értőnek tartotta, egész életében folyamatosan fejlesztette saját képességeit. Darabjai előadása fölött igyekezett minél nagyobb kontrollt gyakorolni, részletesen, sokszor könyvnyi terjedelemben foglalta össze a rendező és az énekesek számára instrukcióit.
1859-ben Verdi másodszorra is megnősült, tíz év együttélés után vette el a híres énekesnőt, Giuseppina Strepponit. Az 1860-as évek végén Egyiptom uralkodója, Iszmáil alkirály felkérte Verdit, hogy komponáljon egy zeneművet a Szuezi-csatorna átadásának tiszteletére, hősünk azonban visszautasította a busás anyagiakkal járó ajánlatot. Az alkirály azonban nem adta fel, és ismét felkérést küldött Verdinek, ezúttal a kairói operaház nyitó előadásához szeretett volna tőle egy operát. Verdi hajthatatlannak bizonyult, mire az uralkodó megfenyegette: ha nem vállalja a munkát, Charles Gounod-t, vagy éppen a legnagyobb riválisnak számító Richard Wagnert bízzák meg helyette. Ez már kellő motivációt jelentett ahhoz, hogy Verdi elfogadja a 150 ezer frankos szerződést. Az így megszületett Aida (1871) bemutatását azonban hátráltatta a kitört francia–porosz háború: a jelmezek és díszletelemek a blokád alá vett Párizsban ragadtak. A tervezett bemutatón így a Rigolettót játszották az új darab helyett, az Aidát végül egy évvel később mutatták be a közönségnek.
Az Aidát követően Verdi tizenöt évig nem írt újabb operát. Legismertebb műve ebből az időszakból az Alessandro Manzoni, az olasz romantika egyik legkiválóbb írójának halálára írt Rekviem (1874). Verdi hetvenéves elmúlt, amikor megírta Shakespeare Otellójának operaváltozatát (1887). Utolsó műve, a Falstaff (1893) szintén shakespeare-i ihletésre született, és máig a zenetörténelem egyik legkiválóbb vígoperájának számít. Zeneszerzői munkássága mellett Verdi a közéletben, politikában is aktív volt. 1859-ben megválasztották képviselőnek, idővel pedig szenátori rangra emelkedett. Hatalmas birtokán nincsteleneket foglalkoztatott, vagyonából öregek otthonát, kórházat, iskolát, menhelyet alapított. Végrendeletében vagyonának nagy részét rokkant zenészekre hagyta. Sorra kapta a kitüntetéseket, de azok egyáltalán nem érdekelték. Amikor a király márki címet kívánt adományozni neki, azzal utasította vissza, hogy ő „csak egy egyszerű paraszt”.
Giuseppe Verdi 1901. január 27-én, nyolcvanhét éves korában hunyt el Milánóban, agyvérzés következtében. Halálhírére a városban megállt az élet, a boltok bezártak, a közlekedés is szünetet tartott. Temetésén Arturo Toscanini vezényelt. Verdi máig az egyik legnépszerűbb operaszerző, akinek darabjait folyamatosan játsszák a világ operaházai. Szerzeményei, dallamai rengeteg filmben, tévéműsorban és más helyen bukkannak fel.
Tegnapi kultbaitünkben is egy nagy formátumú zenésszel foglalkoztunk, de ő más műfajban alkotott: John Lennonról írtunk, aki tegnap lett volna 80 éves.
