Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Básti Lajos traumatikus gyermekkor után, az 1930-as években aratta első sikereit, de színészi karrierje csak 1945 után teljesedett ki. A bársonyos hangú magyar színész legendásan utálta a meleget: megesett, hogy a nézők kabátban fagyoskodtak a nézőtéren, mert a téli hidegben is kinyittatta az ajtókat.
1932-ben, két évvel az érettségi után egy magas, szőke, kék szemű fiatalember érkezett Budapestre. Beregi (született Berger) Lajos Keszthelyről ment a fővárosba, azzal a céllal, hogy író vagy orvos legyen. Bár még csak 21 éves volt, nehéz évek álltak mögötte. Szülei folytonos marakodása beárnyékolta gyermekkorát: apja egy rőfösüzletet vitt ímmel-ámmal, anyja sokat betegeskedett, gyakran volt kórházban.
„Kibírhatatlan volt az állandó veszekedés, a hajtépés, a sikoltozás. Apám szótlan volt és sápadt.
Egyik nap mondta, hogy utazik Pestre, elintézni valami üzleti dolgát. Esti vonattal ment” – idézte fel Básti Lajos a pillanatot, amikor édesapja elhagyta őket.
Berger Rezső sosem tért vissza a családjához. A kisvárosban ez hallatlan botránynak számított, az édesanya állapota pedig tovább romlott: rákja volt. A kamasz fiúra hárult a feladat, hogy ápolja egyre rosszabb állapotban lévő édesanyját, aki fájdalmában gyakran vádolta azzal, hogy betegségét az ő születése okozta – máskor viszont sírva kérlelte, bocsásson meg neki. (A megrázó történetet Básti Lajos egy novellában is megírta, amely 1942-ben, a Sziréna című, szerzői magánkiadásban megjelentetett kötetben olvasható.)
Nehezen szabadult meg dunántúli tájszólásától
Az, hogy Básti (azaz akkor még Beregi) Lajosnak eszébe jutott a színészi pálya, egy Mányai Lajos nevű, Keszthelyen nyaraló színészhallgatónak köszönhető, az ő hatására felvételizett a fiatal Básti a színiakadémiára. Olyan meggyőzően szavalta Ady Harc a Nagyúrral című versét, hogy Ódry Árpád azonnal felvette, bár rákérdezett, honnan érkezett: Básti ugyanis markáns dunántúli tájszólásban beszélt, amitől kezdő színész korában igen nehezen tudott megszabadulni. 1935-ben végzett Ódry osztályában (osztálytársa volt Gobbi Hilda és Perczel Zita is), majd a Bárdos Artúr vezette Belvárosi Színházba szerződött. Bárdos tanácsára megműttette az orrát, nevét pedig ismét megváltoztatta (Beregi Oszkár színművész iránti tiszteletből): előbb a kor divatja szerint Básthy, majd Básti lett.
Hősszerelmes, a legnagyobb sztárszínésznők oldalán
Ekkoriban, előnyös külsejének köszönhetően, bonviván és hősszerelmes szerepekben lépett legtöbbször a színpadra, az akkori sztárszínésznők (Muráti Lili, Mezei Mária, Tolnay Klári) oldalán. Visszatekintve azonban nem volt elégedett alakításaival: „Harminchét premierem volt Pesten, és ebből a darabtengerből talán csak négy-öt előadásra gondolok hittel, szeretettel. Ennek a négy-öt darabnak volt köze színházhoz, művészethez. A többi szemét, kasszasiker, fércmű. Elkeserítő arányszám. Fájdalmas és kiábrándító.
De sokszor szégyelltem kimenni a színpadra a századik előadáson...”
A zsidótörvények bevezetése után alig kapott szerepeket. Londonba utazott, ahol kiválóan megtanult angolul. Megismerkedett Noël Cowarddal, Arthur Koestlerrel, Korda Sándort ostromolta szerepekért, miközben itthon a szélsőjobboldali sajtó támadta a származása miatt.
Majdnem megfagyott a munkaszolgálatban
1939-ben, mindenki meglepetésére hazatért, ezután kétszer hurcolták el munkaszolgálatra. A második alkalommal megszökött: amikor kijutott a táborból, a hóba ásta be magát, és csontig fagyva bár, de életben maradt: egy arra járó parasztember megszánta, és egy üveg rumot dobott le neki a szekérről.
Ezt követően illegalitásban élt: elváltoztatta külsejét, bajuszt növesztett, bekormozta az arcát, és szenesembernek adta ki magát.
A bonviván, aki korábban a színpadon aratta a sikereket, most a józsefvárosi pályaudvaron kereste az alkalmi munkákat, és Bódi László néven mutatkozott be. Időnként azért előtört belőle a színész, bár ekkor szó szerint az életével játszott: frakkban, a nyakában sállal, frissen borotválkozva járt az Upor kávéházba, amelynek épületében a csendőrparancsnokság is működött.
Básti Lajos, a Nemzeti Színház művésze
1945 után megpróbálta újjáéleszteni a nagy múltú Arizona Mulatót, de az ötlet kudarcot vallott, és Básti rövidesen a Major Tamás vezette Nemzeti Színházhoz szerződött. 1948 tavaszán váratlanul megcsörrent a telefon a Nemzeti igazgatói irodájában: egy határőrparancsnok a jugoszláv határról bizonyos Berger Lajos után érdeklődött. Major már majdnem letette a telefont, amikor eszébe jutott, hogy Básti Lajost kereshetik – mint kiderült, évtizedek óta halottnak hitt apja bukkant fel a jugoszláv határon, aki szökése után belépett a francia idegenlégióba, öt évet töltött Afrikában, majd Provence-ban vészelte át a második világháborút.
Bástinak a Nemzetiben akadt meg a szeme egy ott statisztáló fiatal színésznőn, Ferrari Violettán. A színésznő így emlékezett vissza a lánykérésre: „Pándi Lalát meg engem levitt a Nemzeti üdülőjébe, mondván, hogy szegény gyerekek, még sosem látták a Balatont. Básti csaknem húsz évvel volt idősebb nálam.
Magázódtunk. Bevitt a tó közepére, hogy majd megtanít úszni. Tempózás közben kérte meg a kezem.”
Házasságuk nem volt tartós, 1954-ben elváltak. Básti ekkor már tanított a főiskolán, ott ismerte meg a nála szintén jóval fiatalabb Zolnay Zsuzsát, akivel 1956-ban házasodtak össze. Két gyermekük született: Básti Juli (Kossuth- és Prima Primissima-díjas színésznő) és Básti Mihály.
Básti Lajos rigolyái
Básti az újjáéledő magyar filmgyártás is szívesen foglalkoztatta, a Föltámadott a tengerben Kossuth Lajost, az Egy magyar nábobban Wesselényi Miklóst alakította. A Nemzetiben ötszázszor játszott Az ember tragédiájában, a drámáról könyvet is írt, Mire gondolsz, Ádám? címmel.
Színpadi szokásairól, szigorúságáról legendák keringtek.
Borzasztó módon utálta például, ha valaki szívta a fogát – ez kollégáit arra a csínyre sarkallta, hogy minden alkalommal, amikor új ember került a társulathoz, valahogy rávegyék, hogy egy adott pillanatban olyan hangosan, ahogy csak tudja, szívogassa a fogát. A színész nagyon rosszul viselte a meleget, ami különösen a kisebb légterű Katona József Színházban jelentett problémát: télen, a legnagyobb hidegben is kinyittatta az ajtókat, a közönség bundában ült a nézőtéren, sokan pedig a bérlet visszaváltásával fenyegetőztek.
De kiabált, ha rosszkor takarítottak, ha szállt a por a próbákon, és akkor is, ha behallatszott a lárma a büféből. Ahogyan felesége mondta róla: „Szeretett marháskodni, viccelődni, hatalmasakat nevetni, a teljes életet élni. Indulatos volt, és híján minden diplomáciai érzéknek. Azonnal mindenkinek mindent – jót, rosszat – a szemébe mondott.
A pletykákat utálta, háta mögött senkiről soha nem beszélt. De az ő tapintatlan őszinteségének sokan nem örültek...”
Az utolsó szerep
Básti Lajos rengeteget dolgozott, akár napi tizenöt-tizenhat órát is. Próbák, rádió- és televíziós felvételek töltötték ki az idejét, de este, lefekvés előtt minden nap olvasott. Utoljára 1976-ban lépett színpadra a Nemzetiben, a Bánk bánban alakította Peturt. A 65. születésnapján derült ki, hogy tüdőrákja van. Családja (és az orvosok) titkolták előle a diagnózist, de abban a rövid időszakban, amikor jobban érezte magát, a Zsurzs Éva rendezte Abigélben eljátszotta az igazgató, Torma Gedeon alakját. 1977. június 1-jén, 65 éves korában hunyt el. Hegedűs Géza így emlékezett rá : „Művészi erkölcs, esztétikai ízlés, emberi öntudat kérdésében képtelen volt a legkisebb megalkuvásra. Inkább bajba sodorta magát, csak hogy soha morális ellentétbe ne kerüljön önmagával. Ez a lénye szerint kedves, derűt szerető, ízig-vérig művész olyan kemény férfi volt, mint a végvári vitézek.” (Borítókép: Fortepan / Album087)
Ha szívesen olvasná l Básti Lajos első feleségéről, Ferrari Violettáról is, ezt a cikket ajánljuk.
