Modern feldolgozást kapott a Kékszakállú herceg története: a Karinthy Színházban tekinthető meg „Kékszakállú” címmel az egyórás, kétszereplős előadás. Vajon a 21. században másként alakul a Kékszakállú és Judit kapcsolata?
Mindenki ismeri a Kékszakállú herceg hátborzongató történetét, melyben próbára teszi újdonsült fiatal feleségét: tiltása ellenére és a vár kulcsainak birtokában vajon kinyitja-e a tiltott ajtót arája, mely a korábbi feleségek holttestét rejti? A történet egy 1400-as évekbeli valós személyen alapul, Bartók Béla is feldolgozta A kékszakállú herceg vára című operájában, melyben Balázs Béla szövegét zenésítette meg. A Karinthy Színház pedig úgy döntött, itt az ideje ismét elővenni a történetet és új köntösbe bújtatni: vajon a 21. században is csak a magány marad hátra a Kékszakállú herceg és Judit kapcsolatából, vagy megváltozhat a sorsuk? A Kékszakáll című darabot március 19-én mutatták be.
A Kékszakállú herceg és a bántalmazó kapcsolat
Napjaink korszelleméből kiindulva, ha valaki meghallja a „Kékszakállú herceg” és a „modern feldolgozás” hívószavakat, óhatatlanul is egy narcisztikus, bántalmazó kapcsolat kibontakozására számít. A Karinthy Színház változatában, melynek szövegkönyvét Fabacsovics Lili írta Balázs Béla misztériumjátéka alapján, és amelyet Kovács Adrián, az Operettszínház zenei munkatársa rendezett Pányik Tamás társrendezésével, ez többé-kevésbé be is teljesül. Judit (Orbán Nelli) egész addigi életének hátat fordítva, szülei tiltása ellenére és vőlegényét faképnél hagyva kevés ismertség után összeházasodik a karizmatikus Kékszakállúval (Szabó P. Szilveszter), és be is költözik annak kastélyába.
A gyors elköteleződés, a féltékenykedés, a többi kapcsolattól elzáró viselkedés, mind-mind a bántalmazók eszköztárának tipikus része, melyet a darab legelején megkapunk kontextusként. Kékszakállú az információk visszatartásával is hatalmi dinamikát épít fel a folyton érdeklődő, szerelmét egyre jobban megismerni vágyó, fiatal Judittal szemben, aki vörös ruhás életerejével belobbantja a Kékszakállú dermedt, sötét várát és szívét. Azonban a kezdeti vidámságot hamar átszövi a Kékszakállú magabizonytalan, egoisztikus szeretetigénye, birtoklási vágya és féltékenysége, mellyel kicsikarja Juditból a folytonos pozitív megerősítést minden borzasztó tette után. A darab elején fizikai bántalmazásnak is aláveti Kékszakállú Juditot: egyszer a karját szorítja meg, másszor a nyakánál fogva a falhoz nyomja a nőt.
Azonban mégsem érdemes bántalmazástörténetként értelmezni a Kékszakállút, ugyanis a fizikai bántalmazást csak egy pillanatra villantja fel a történet, közel a darab elejéhez, és azután teljesen elhagyja azt. Ezzel pedig hamis képet fest a bántalmazó kapcsolatokról: ahol egyszer megjelenik a fizikai bántalmazás, ott nem gyakran kopik ki a kapcsolatból, ellenkezőleg, inkább eszkalálódik. Egy ilyen ábrázolás hamis reményeket kelthet az abuzív kapcsolatban élők számára, hogy a bántalmazó javulhat idővel, ennek a tévhitnek pedig komoly következményei lehetnek. Meggondolandó, hogy egy ilyen érzékeny témát mennyire etikus allegóriaként használni, a realitástól elszakadó történetszállal ábrázolni, amely elvesz a helyzet súlyosságából.
Nehéz megtalálni ezt az etikus egyensúlyt a művészetben, amelynek nincsenek valódi határai, kedve szerint nagyíthat fel dolgokat, és amelynek nem kötelessége teljes mértékben realisztikusan ábrázolni a valóságot. Ha azonban nem bántalmazástörténetként szeretnénk a Kékszakállúra tekinteni, hanem általános párkapcsolati drámaként, amely fókuszáltan felerősíti a jellemző mindennapi kapcsolati súrlódásokat, remek darabbal találja szemközt magát az ember, mely humoros görbe tükröt mutat. Szabó P. Szilveszter és Orbán Nelli alakítása kifejezi a hétköznapi emberek érzelmi világát, nem csúsznak bele túlzottan teátrális színjátszásba, csupán akkor, amikor azt a darab is megkívánja tőlük, amikor kifejezőeszközzé válik a túlzás. A két színész könnyen átélhetővé, kézzelfoghatóvá teszi a két karakter lelkivilágát és kapcsolati dinamikáját, így nem csoda, hogy a közönség egy emberként kuncogott fel a darab több pontján is, amelyekben saját kapcsolataik kisstílű, ismétlődő konfliktusaira ismertek.
Tartalmas díszlet, beszédes jelmezek
Kifejezetten ötletes színpadképet kapott a Kékszakállú, mely a misztikus herceg belső világát vetítette ki a vára formájában. Ez a hozzáállás a gótikus történetekből jól ismert hagyomány, amely illik is a történet hangulatához, hiszen a Kékszakállú rejtélyes-veszélyes alakja is ebbe az irodalmi hagyományba illik. Nagyszerűen lavíroz a részletgazdagság és a dinamikus elvontság határán, tehát a darab hangulatát és Kékszakállú alakját teljes mértékben tükrözi. A főként sötét, egyszerre modern és régiséggel teli díszletbe Judit érkezése csupán apróbb változásokat hoz, hiszen minden a férfiról szól kapcsolatukban, és a nézők sem tudnak meg szinte semmit Juditról. A nő kezdeti életvidám, berobbanó vörösségét eltompítja a Kékszakállú leuraló borongóssága, és jelmezbeli változásain követhetjük nyomon, milyen szerepekbe kerül a férfihoz viszonyulva az idő múlásával. Már csak az a kérdés, hogy ez a szeretetteli, kíváncsi Judit végül meg tudja-e lágyítani a Kékszakállú herceg hideg szívét, vagy ő is a férfi korábbi feleségei sorsára fog jutni.
Értékelés
A színészi játék, a történet, a díszletek, a jelmezek és a zene harmonikusan kapcsolódnak egymáshoz, egyik elem sem dominálja a másikkal szemben. A Karinthy Színház Kékszakállú című darabja kellemes esti kikapcsolódásra alkalmas előadás, amely után lesz miről beszélgetnünk párunkkal saját kapcsolatunkra vonatkozóan.
