Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy-egy régi fotó, az azon szereplő emberek megannyi történetet hívnak elő az emlékezetből. Akiről beszélnek és akire emlékeznek, az nem hal meg soha. Olvasónk most a család cselédjének emlékét eleveníti föl, aki öt generációt szolgált becsülettel. Gabi így emlékszik a szeretett családtagra. Emlékszilánkok az egykor volt és sosem lesz Magyarországról.
Hézer Ferencné, alias Piros, ahogy felmenőim és férje, Feri bácsi szólította, 1907-ben született. Anyámnak és nekem már csak Piri néni volt. Bár több mint 75 évet élt Budapesten, mindszenti lányként „szögedi” tájszólását nem feledte, nem takargatta, öröm volt hallgatni. 1927-ben két lánytestvérével együtt cselédként került a családunkhoz, nagyanyám szegedi esküvőjén már ők terítettek. Öt generációt szolgált nálunk, ismerte még az ükanyámat is. Összesen 72 évet dolgozott a családunk kötelékében, a magam részéről feltettem őt is a családfára, nagyanyáim közé.
1931-ben dédapámmal és annak fiával költözött be – akkor már férjestül - az Ugocsa utcai bérpalota sokat megélt cselédszobájába. Nagyanyám öccsével hiába voltak egykorúak, élete végéig szolgálta, és a megszólítás még 70 év után is kizárólag „Doktor úr” volt.
Az ostromkor nagyanyámék házát bombatámadás érte az Avar utcában, így nagyapámmal és a négy gyerekkel együtt idővel ők is becsatlakoztak a lakóközösségbe. Piros munkája a 10 fős létszám ellenére nem merült ki a klasszikus – mosás, főzés, takarítás – tevékenységekben.
Ostromkor hordágyat cipelt, vizet hordott, az óvóhelyen pedig a szovjet katonák látogatásakor rezzenéstelen arccal, magabiztosan trónolt a párnába rejtett családi ékszereken. Bár csak hat általánost végzett, az esze a helyén volt. Rendkívüli talpraesettsége, leleményessége nemegyszer az éhhaláltól mentette meg a családot.
Amikor a szomszédunk nyugatra menekült, a lichthofban egy deszkát tett a két ablak közé és nemes egyszerűséggel átlibbent három emelet magasságában a másik lakásba, onnan a pincébe menekítetve a rumos üvegeket, amelyek fertőtlenítőként kiválóan hatottak a hányással és hasmenéssel járó ún. ukrán betegség ellen.
Így az óvóhely hozzánk közel eső lakóit nem fenyegette a kiszáradás, amely egyébként ebben az időben sokakat elvitt. A háború után beizzította vidéki kapcsolatait. Apámat és testvéreit Mindszenten, Piros testvéreinél helyezték el néhány hónapra, hogy megerősödjenek az ostrom viszontagságai után. Piros pedig felült a vonatra, járta az országot, ahogy ő mondta „feketézett”. Időnként a peronon ülve a mozdonyfüstben utazott, zsákjában liszttel, babbal, lencsével és friss zöldséggel megrakva érkezett haza Pestre, nyakában hízott libákkal, ebből nemegyszer akár tízet is magára aggatott.
Ehhez még hozzátartozik, hogy öregkorára a 150 cm-t sem érte el, fénykorában is alig lehetett 160. A háború után aztán hozzájutottak egy takaros kis házhoz Rákoscsabán, és néhány hónapra dédapámat is magukhoz vették egy kis regenerálódásra az Ugocsa utcai népes bérlemény viszontagságait kompenzálandó. (A képen a karon ülő gyermeket Piros fogja).
A kis ház ragyogott a tisztaságtól, minden szeglete rendben volt tartva. Előtte rózsakert, hátul hatalmas veteményes, ahonnan minden héten friss zöldség érkezett az Ugocsába, vagy ha épp nem volt termés, kedd reggelente egy-egy csokor virág került a konyhaasztalunkra. Férjét, Feri bácsit nagyapám helyezte el a MÁV lakatosműhelyében, aki élete végéig hálás volt ezért, a vasúttól is ment nyugdíjba.
Ha kedd, akkor Piri néni, én már csak így emlékszem rá a 70-es évekből. Akkor már bejárónőként mindennap más-más családnál dolgozott. Ekkor már egyfajta RSS-funkciót is ellátott, és bár volt, akit személyesen nem is ismertünk, Piros heti frissítéseiből tudtuk, hogy az újságírónénak kificamodott a bokája, hogy Zaficsek Béla bácsinak jobban vannak az ízületei, és hogy Kőnigseggéknél családi perpatvar volt a belbudai sírhelyekért.
Percre pontosan 7-kor lépett be az ajtón (Rákoscsabáról), amikor felkeltem, már belocsolta a vasalandókat, készített nekem néhány piros huszárt (így hívtuk a pirospaprikás abált szalonnás katonákat), két adag kézi mosás és keményítés között pedig összedobott egy krumplis tésztát. A 200 forintot, amelyet nagyanyám reggel kikészített a könyvespolcon a papírvágó kés és olló alá, kizárólag a munka végeztével, elköszönéskor tette el. Munkabírása nem ismert tréfát. 89 évesen még kéthetente bejárt hozzánk, igaz, akkor már csak vasalni.
Aztán egyszer csak rohamosan gyengülni kezdett. A vizsgálatok daganatot mutattak ki a gyomrában. Az első ijedség után Feri bácsi azt mondta: „Így is, úgy is meghalunk, Piros, de azért próbáljuk meg, hátha így még marad egy kis időnk.” Így aztán Piros 90 évesen életében először (!) kórházba vonult. A műtétet követő napon már elsőként ment zuhanyozni reggel 6-kor, és egy hét múlva a gyógytornász vezényletével gyertyát csinált. Ettől kezdve azonban már nem ő jött hozzánk, hanem mi látogattuk őket, havonta többször is. 2002-ben, 96 évesen haltak meg, 72 év házasság után, pár hónap különbséggel. A képen Piros, Feri bácsi és Gabi, aki elmesélte ezt a történetet.
Gyermekük nem született, ez nagy szívfájdalmuk volt. 72 év házasság viszont megadatott nekik. Nekem erre már nincs esélyem. De már tudom, mi az a szeretet és összetartozás, amit keresek. Piros halála után még egyszer jártam a házban. Megérzésre kihúztam az egyik fiókot, és belenyúltam egy fényképes dobozba. A szegedi lakás képei akadtak a kezembe, amit még sohasem láttam, de mindig mesélt róla. Elcsentem még néhány apróságot is az asztalról, amivel játszadoztam a látogatásainkkor, ezeket ma is féltve őrzöm a szekreterben, Piros emlékét pedig a szívemben.
Önnek is van egy jó története?
Esetleg hozzá régi fényképei, amelyek közelebb hozzák az olvasót a régi Magyarországhoz? Írja meg nekünk: irokaszerknek@divany.hu
