Sokan boldogtalanok. Azt mondják maguknak: oké, majd boldog leszek, miután előléptettek, megjelent a könyvem, vagy felépült a házam. Aztán elérik a nagy céljukat, örülnek egy kicsit, de az átmeneti időszak után ismét boldogtalanok lesznek – ezúttal viszont már kevesebb reménnyel. Mi az előnye és a hátránya annak, ha a feszültségeinket és a megoldatlan nehézségeinket örökké a munkánkban próbáljuk meg levezetni? Legújabb sorozatunk záró részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a szublimációról.
Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
A legérettebb elhárítás
A szublimáció során a személy a társadalom számára elfogadható módon fejezi ki az agresszív és a szexuális energiáit. Nem a célpontot változtatja meg, mint az eltolás esetén, hanem magát az impulzust, a késztetést alakítja át úgy, hogy az a közösség számára is konstruktív legyen. Freud szerint ez az elhárító mechanizmusok legérettebb formája, amely lehetővé teszi, hogy állati természetünket meghaladjuk, társadalomban éljünk, civilizáltak legyünk, együttműködjünk egymással. Szublimációs energiákat találunk a legtöbb kiugró teljesítmény mögött, legyen szó sportról, művészetről vagy tudományos eredményekről.
Példák szublimációra
Freud azt gondolta, hogy valahol mélyen hasonlít egymásra az a szadizmus, amely a sebésznél vagy a hentesnél figyelhető meg, és az, ami a sorozatgyilkos sajátja. Előbbiek persze rendkívül szublimált formái a hússal, inakkal, vérrel való foglalatoskodásnak, hiszen a személy konstruktív, magasabb rendű cél szolgálatába állítja a késztetéseit. Hasonló dinamika figyelhető meg a rendőr-bűnöző kettősnél is. Nemhiába kedvelt filmes toposz a zsaru, aki beépül a maffiába, és egy idő után maga sem tudja, hogy melyik oldalon áll tulajdonképpen, kik a jók, és kik a rosszak. A bűnnel való megszállott foglalkozás közös elem lehet mindkét kategóriában. További példa a szublimációra, ha valaki ritualizált formában éli ki az agresszív impulzusait, például bokszolónak vagy birkózónak megy. Vagy a benne tomboló lelki fájdalmakból művészeti alkotásokat hoz létre.
Empirikusan is megerősítették
Egy 2013-as kutatásban olyan protestánsokat vizsgáltak, akiknek szexuális problémáik voltak a tabusított vágyaikhoz kapcsolódó szorongásaikból adódóan. Amikor a kreatív teljesítményeiket vetették össze másokéval, kiderült, hogy ezeknek az embereknek rendkívül ötletes alkotásaik vannak. Igazából jobb teljesítményt mutattak a kreativitás terén, mint azok, akiknek egyéb típusú szexuális problémáik voltak, vagy egyáltalán nem voltak nehézségeik a szexben. A szerzők szerint ez az egyik első tudományos bizonyíték arra, hogy a szublimáció valóban létező jelenség. Ezek a kutatások azért fontosak, mert eloszlatni látszanak a freudi elméletet érő egyik legnagyobb kritikát, miszerint az egész pszichoanalízis csupán izgalmas gondolatkísérlet volna, amely nem állja ki a tudományos kutatások próbáját.
Az emberfeletti teljesítmények jelezhetik, hogy valaki nincs jól
Az elmúlt években többször is előfordult, hogy társadalmilag aktív, jelentős dolgokat elérő embereket példaképnek állítottak be a következő generáció számára. Olyan embereket, akik annyit szenvedtek, hogy végül öngyilkosságot követtek el. A halálukat követően rögtön beindult róluk egyfajta hős narratíva, a mindent felemésztő tempóban zajló munka dicsőítése. Anélkül, hogy megkérdőjelezném az elért teljesítményeiket, vagy moralizálnék az öngyilkossággal kapcsolatban, azt gondolom, hogy nem ilyen példákra van szükségünk: ne akarjunk olyanok lenni, mint ők, ne akarjunk ahhoz hasonló életet élni, mint amit ők éltek. Persze csodálatra méltó dolog, ha valaki a munkájába tudja szublimálni az őt feszítő, gyakran szélsőséges erőket. De ha folyton ezt csinálja, és nem tanul meg lassítani, más dolgokra is odafigyelni, akkor még jobban eltolódhatnak az életterületei közötti egyensúlyok. Egyre kevesebb kielégülést fog okozni a látványos célok elérése, mindig több kell majd, de azt a pörgést már nem lehet kibírni. Nem hősökre van szükségünk, hanem közösségekre, amelyeknek a tagjai megosztják egymással a tudásukat, és ahol a mentális egészségre való odafigyelés előrébb való, mint a hatékonyság.
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
Ő itt Sanyi. Sanyit a munkahelyén csúnyán le szokta teremteni a főnöke. Sanyi egész nap dúl-fúl magában, aztán hazamegy, és összeveszik a feleségével, aki aztán a gyerekekkel kiabál. Ne légy olyan, mint Sanyi. De akkor mit lehet tenni? Hogyan lehet megtörni az agresszió destruktív köreit? Sorozatunk kilencedik részében az eltolásról olvashatsz.
