„Nem számít, mennyire rosszak a dolgok, az ember mindig képes még rosszabbá tenni őket” – mondja Ranfy Pausch, a Carnegie Mellon egyetem informatikaprofesszora, és milyen igazat szól. Miért van az, hogy éppen akkor szabadul el a gyűlölködés, és teszi még rosszabbá a helyzetünket, amikor egyébként is éppen elég bajunk van?
Nincs abban semmi újdonság, hogy a gazdasági nehézségek, a társadalom egyre több tagjának a többiekéhez viszonyított nehéz helyzete vezet társadalmi feszültségekhez, háborúkhoz, pogromokhoz. A koronavírus-járvány is olyan nehéz társadalmi, gazdasági helyzetet teremtett, amiben megnőtt a gyűlölet és az erőszak. Antonio Gueterres ENSZ-főtitkár már hónapokkal ezelőtt figyelmeztetett, hogy a járvány az idegengyűlölet és ellenségeskedés szellemét ereszti ki a palackból – említi Brad J. Bushman a Psychology Todayen megjelent erről szóló cikkében.
A George Floyd esete nyomán indult eseményeket vagy az Erzsébet téri, semmilyen módon nem szankcionált szélsőjobbos tüntetést nem is nézve, hétköznapi és átlagember szinten is rengeteg példát láthatunk erre.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Kezdődött a kínaiak elleni indulatokkal – emlékszünk még a táblákra a bolt ajtajában, hogy mi vietnámiak vagyunk?
Utána jöttek – és nálunk ugye nem kell messzire menni ehhez – a migránsokkal, bevándorlókkal, keleti diákokkal szembeni ellenérzések, a tőlük való félelem és a feléjük irányuló gyűlölet.
Hamarosan eljött az idősek ideje, akik ugye mindennek az okai, őket védjük, miattuk szenvedünk, mégsem tartják be a korlátozásokat. Ráadásul ők már eleget éltek…
És láthattunk olyat is, hogy éppen a legkitettebb helyeken dolgozók, az egészségügyisek vagy az idősotthonok munkatársai kaptak olyan támadásokat, amelyek igazságtalanságukban és erőszakosságukban szinte elviselhetetlenné tették a helyzetüket.
Miért hiszi azt valaki, hogy neki jobb lesz, ha másokat gyűlöl és támad?
Ilyen az emberi természet, mondhatjuk, és igazunk van. Mégis, ha egy kicsit alaposabban megismerjük ezt az emberi gyarlóságot, akkor lehet esélyünk arra, hogy figyeljünk rá, hogy ne sétáljunk bele a saját csapdánkba, és ne tegyük még rosszabbá a dolgokat, mint amilyenek azok maguktól is. Bushman Henri Tajfel majd’ ötvenéves, csoportok közötti előítélet vizsgálatát idézi, ami kiváló magyarázatot ad erre a jelenségre.
Az emberi természet sajátja, hogy ingroupban és outgroupban gondolkodik. Vagyis vagyunk mi (ingroup), és vannak ők (outgroup). A saját csoportunkhoz tartozókat előnyösebb színben látjuk, mint amilyenek, feléjük hajlik a kezünk, míg a külső csoport tagjaival szemben előítéleteink vannak, negatívabban látjuk őket, mint amilyenek valójában. Azok a helyzetek, ahol veszélyt észlelünk, betegség fenyeget, felmerül a létbizonytalanság, stresszt élünk meg, erősítik ezeket a folyamatokat. Biztonságban szeretnénk tudni magunkat, és ezért még inkább favorizáljuk a saját csoportot, és még indulatosabbak vagyunk a külső csoporttal szemben. A gond ezzel csak az, hogy ez egyrészt érzékelési torzítás – sem saját csapatunkat, sem a másikat nem objektíven észleljük –, másrészt pedig ezek a „mi” és „ők” felosztások gyakran teljesen random, értelmetlen szempontok szerint jönnek létre a fejünkben.
Kimondod, hogy csoport, elkezdődik az utálat
Tajfelék eredetileg úgy tervezték a kísérletet, hogy először teljesen lényegtelen jellemzők alapján osztják két csoportba az embereket, ez lesz az alapszint: ekkor még nincs a másik csoport tagjai ellen érzett indulat, hiszen nincs is ok rá. Majd változtatják a feltételeket, nehezítik az erőforráshoz való hozzáférést, közös célt adnak, fenyegetett helyzetbe kerülnek a csapatok stb., és megvizsgálják, hogy ezeknek a tényezőknek a változtatása hogyan befolyásolja a másik csapat iránt érzett ellenséges érzések növekedését. A kísérlet legnagyobb tanulsága, hogy már az alapszint behúzásában elbukott: nem tudtak olyan random módon két csapatot csinálni, hogy ne jelenjen meg a másik csoport iránt érzett előítélet és a saját csapat favorizálása. Ha csak annyit mondtak, hogy minden második ember a piros csapatba kerül, a többiek meg kékek, akkor mind a kék, mind a piros csapat tagjai meg voltak győződve arról, hogy az ő csapatuk jobb, felsőrendűbb.
Így történik meg az, hogy az ember automatikusan csoportot alkot, és ha éppen az idősotthonokról szóló hírekkel van tele a média, akkor az ott dolgozók lesznek számára egy külön csoport, akikkel szemben beindul az előítélet-képződés.
Ezek az előítéletek, amellett, hogy igazságtalanok és hamisak, azért is rosszak, mert ellenségeskedést szítanak. Az emberek elkezdik a másik csoportot felelőssé tenni a bajukért, például a kínai embereket a járványért. Így az indulatok és az egymás elleni agresszió nő, ebből kifolyólag az életünk rosszabb lesz, és a probléma megoldásához sem kerülünk közelebb, hiszen rossz irányban látjuk az okokat.
Magadban felismerve az ilyen jellegű gondolatokat és mások okolását – mert mindenki tapasztal ilyet – emlékeztetheted magad erre a tendenciára, ami egy kognitív torzításon alapul. És máris tehetsz azért, hogy felesleges utálat helyett arra törekedj, hogy minden embertársadat méltósággal, tisztelettel kezeld.
