Közel 130 évvel ezelőtt fedezte fel Franz Carl Müller-Lyer német szociológus-pszichológus a róla elnevezett vizuális illúziót, mely a mai napig izgalomba hozza az embereket. A jelenség nemcsak meglepődést válthat ki belőlünk, de sokat elárul a mélységészlelésünkről is.
1889-ben írta le egy Münchenben élő pszichológus azt az optikai csalódást, mely később az ő neve után Müller-Lyer-illúzóként vonult be a tudománytörténet lapjaira. A feladvány két vonalból áll: a felső, „befele nyilas” vonal hosszabbnak, az alsó, „kifele nyilas” vonal rövidebbnek tűnik. Azonban csak az észlelésünk tréfál meg minket, hiszen a valóságban pontosan ugyanolyan hosszúak a vonalak. Olvass tovább, és megtudod, mi történik.
Kik fogékonyabbak az illúzióra?
Marshall Segall 1966-ban készült tanulmányában 17 különböző kultúrában vizsgálta meg a Müller-Lyer-illúzió hatását. Azt találta, hogy az európai és amerikai városlakók fogékonyabbak erre az optikai csalódásra, mert épített környezetükben több a szögletes forma és az egyenes. Az ácsoltvilág-hipotézist azonban a későbbi kutatások nem igazolták, illetve Jahoda francia nyelvű munkái inkább azt vetették fel, hogy az illúziók eltérő észlelése mögött biológiai okok húzódnak meg: a különböző rasszokhoz tartozó emberek szemében eltérő a retinális pigmentáltság. A fotopigmentek azok a vegyületek, melyek elnyelik a fényt, és azokat idegimpulzusokká alakítva küldik tovább az agy felé.
A Müller-Lyer-illúzió megoldása
Egy észleléssel foglalkozó népszerű pszichológiai könyv a következőképpen igyekszik elmagyarázni a jelenség hátterében zajló folyamatokat. Képzeld el a két vízszintes vonalat függőleges helyzetben. A felső, hosszabbnak tűnő, „befele nyilas” vonal olyan, mintha egy szoba belső sarka lenne: ha vele szemben állnál, mintha távolodna tőled. Az alsó, rövidebbnek tűnő, „kifele nyilas” vonal viszont olyan, mintha egy ház két külső fala egy élben találkozna: ha vele szemben állnál, mintha közeledne hozzád.
Tehát a két vonalat más mélységben észleljük, ugyanakkor a retinális képeik azonos méretűek. Ilyenkor a szemünk a következőképpen „gondolkodik”. Annak, hogy különböző távolságra lévő tárgyak ugyanolyan méretű képet vessenek a retinára, csak egy módja van: a távolabbi tárgynak nagyobbnak kell lennie. Azaz a felső, „befele nyilas” szobasarok éle biztosan hosszabb a valóságban. Bár mindezek a mechanizmusok nem tudatosulnak bennünk, pontosan ennek megfelelően észleljük a két vonal hosszúságát.
Kíváncsi vagy más vizuális illúziókra?
Szintén izgalmas optikai élmény W. E. Hill 1915-ben készült híres rajza, a Feleségem és anyósom című, melyről korábbi cikkünkben írtunk. Ha pedig a világosságészlelés működéséről szeretnél többet megtudni villódzó pontok segítségével, ismerkedj meg a Hermann-rács-illúzióval.
