Miért születünk meg, ha egyszer úgyis meghalunk? Ez az emberiség legalapvetőbb létkérdése, amire számos különböző válasz született már. A metafizika szemszögéből nézve az a kegyetlen igazság, hogy nem sok értelme van a létezésünknek, hiszen a világegyetemben semmi más nincs, mint anyag és energia. Az ember is az, így miután meghal, a fizikai világ elnyeli. De előbb-utóbb a Föld, a Nap, az egész univerzum az enyészeté lesz.
Ha ezzel a gondolattal ébrednénk és feküdnénk le minden áldott nap, talán mindannyian közönyös, besavanyodott lények lennénk. De szerencsére a kiábrándító tények ellenére – vagy éppen azok miatt – szeretünk valamilyen jelentőséget tulajdonítani az életünknek. És ezt nagyon jól tesszük – feltéve, hogy nem a bűnözés, a másoknak ártás vagy az önostorozás a küldetésünk.
Jótékonykodás, gyereknevelés, tanulás, gyógyítás, sportolás, zenélés, pénzcsinálás, hírnév, túlélés. Kultúránként, családonként és egyénenként változik, hogy ki miben találja meg élete értelmét. Van, aki tisztán látja, mik a céljai, mégsem akörül forognak mindennapjai, így a célok talán örökre álmok maradnak. De olyan is van, aki meg sem tudná fogalmazni, hogy merre tart, pedig nemcsak a boldogulásunk, de az egészségünk érdekében is fontos, hogy tudjuk, mit is akarunk elérni az életben.
Lehet, hogy maga a szándék vagy az életcél fogalma nem hangzik valami tudományosan, ráadásul céljaink idővel változnak, a régiek helyett újak születnek, de a társadalom- és boldogságkutatók vizsgálatai is bizonyítják, hogy a nagyobb céltudatosság növeli az élettartamot, javítja a szexuális funkciókat és az alvás minőségét, csökkenti az agyvérzés, az Alzheimer-kór és a depresszió kockázatát, ráadásul a cukorbetegek glükózszintjének stabilizálásában és a függőségekből való kilábalásban is segít.
A boldogság mérése egyrészt társadalmi egyenlőtlenségeket is tükröz, de amikor a tudósok a jóllét egyéni összetevőit vizsgálják, rendre azt találják, hogy önmagában az életcélnak is hatása van az egészségre.
A jól körülírható célok és a várható élettartam
Patrick Hill és Nicholas Turiano a kanadai Carleton Egyetemen az Életközép az USA-ban című tanulmányban részt vevő több mint 6000 ember adatait vizsgálta. A kutatók átlagosan 14 éven keresztül kísérték figyelemmel az alanyok életét, akiknek életcéljait és céltudatosságát helyezték a vizsgálat középpontjába. Az utánkövetés időszaka alatt 569-en haltak meg a résztvevők közül, akikről az eredmények alapján kiderült, hogy kevesebb életcélt említettek - ha egyáltalán említettek -, mint azok, akik életben maradtak. Összességében akiknek voltak céljai, és nagyobb életcéljuk is, azoknál jelentősen alacsonyabb volt az elhalálozás kockázata, és ez az összefüggés minden korcsoportnál kimutatható volt. De ez még nem minden.
A Gallup 2007-es globális felmérése szerint ugyan a gazdaságilag fejlett országok lakosai az elégedettség- és boldogságskálán magasabb pontszámokat értek el, a szegényebb országokban élők sokkal jelentőségteljesebbnek írták le életüket. Ez pedig az elemzések alapján azzal magyarázható, hogy a nyugati társadalmakban a materiális értékek széles választéka megnehezítheti a célkitűzéseket, míg az utóbbi csoportba tartozóknak tisztábbak a céljaik: a túlélés és a hit. Igaz, hogy a fejlődő országok népei egyben a legvallásosabbak is és a vallásos emberek körében általában nagyobb az életcélok aránya, maga a hit nem vezet jobb egészségi állapothoz, és természetesen a nem hívő embereknek is lehetnek nagy életcéljaik.
De akkor mégis hogyan tesz egészségesebbé egy reális életcél?
Az is benne van a pakliban, hogy a céltudatos emberek jobban odafigyelnek az életmódjukra, ám Steven Cole, a Kaliforniai Egyetem kutatója szerint kell lennie egy konkrét biológiai magyarázatnak arra, hogy miért élnek tovább azok, akik tudják, hogy mit akarnak az élettől. 2013-ban a kutató a jóllét két típusának, a hedonikus és az eudaimonikus boldogságnak a hatásait vette górcső alá.
Előbbi az, amit a mai tudomány által külső motivációnak nevezett dolgok okoznak (pénz, hírnév, szépség), és amire a köztudatban gyakran a boldogság forrásaként tekintenek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az érzékszervek boldogsága. Ezzel szemben az eudaimonikus boldogság az, amit a belső motivációt okozó tényezők hoznak az ember életébe: a személyes fejlődés, a hozzájárulás a közösséghez vagy a jelentőségteli kapcsolatok ápolása. Ezt nevezhetnénk az elme boldogságának.
Cole és munkatársainak tanulmányából egyrészt az derült ki, hogy mindkét típusú elégedettség csökkenti a depresszió szintjét, ám a szakember azt is kimutatta, hogy ezek más-más hatással vannak a génexpresszióra. Azoknál az alanyoknál, akikre inkább a hedonikus boldogság volt jellemző, a gyulladásos gének magasabb, valamint a betegségeknek ellenálló antitestek alacsonyabb kifejeződését figyelték meg. Ez a biológiai mintázat pedig megegyezik azzal, amit a magány és a stressz is kivált az emberi szervezetben.
Az eudaimónikus boldogságnál azonban pont ennek ellenkezőjét tapasztalták. Vagyis lehet, hogy a felszínen ugyanolyan elégedettséget tükröz a kétféle boldogság, de az eudaimónikus jóllét a jelentőségteljességre fókuszálva csökkenti az idegrendszernek a hirtelen fellépő vészhelyzetekre adott reakcióját – ami általában hevesebb szívveréssel és légzéssel, valamint egy hatalmas adrenalinlökettel jár. Azt pedig már jól tudjuk, hogy a stresszválasz túlaktiválódása – pl. krónikus stressz esetén – gyulladásokhoz vezet.
A kutatások szerint mindez összefügghet az agy motivációs központjának, a ventrális striátumnak a működésével is, ugyanis ezen agyterület nagyobb aktivitása során olyan génexpressziós mintázatok jönnek létre, mint amilyeneket az eudaimonikus jóllét esetében is kimutattak. Ráadásul a ventrális striátum aktivitása gátolja a stresszválaszt elősegítő amigdala munkáját és csökkenti a kortizol nevű stresszhormon termelődését is.
Egy másik lehetséges biológiai magyarázat szerint a céltudatosság „tartósítja” a DNS-molekulákat védő telomereket, amire a tudósok a meditáció stresszcsökkentő hatásának vizsgálata során jöttek rá. Kiderült, hogy nem közvetlenül a meditálásnak tudható be ez a folyamat, hanem a céltudatosságnak: minél nagyobbak voltak az alanyok céljai, annál több telomervédő fehérjét (telomerázt) mutattak ki a szervezetükben. Mindenesetre a meditáció egy jó stratégia ahhoz, hogy rátaláljunk az élet értelmére. Ahogy az is, ha az életünk négy fő területén (család, munka, közösség, én) különböző célokat tűzünk ki és elfogadjuk, hogy a fókusz idővel áttolódhat az egyikről a másikra, illetve azt, hogy menet közben maguk a célok is változhatnak. A lényeg tehát, hogy ha van iránya az életednek és jól körülírható célokat tűzöl ki azzal kapcsolatban, amit el akarsz érni, az elősegíti, hogy tovább élj – függetlenül attól, mikor találod meg a célod.
Edd meg, amit főztél!
Szerencsések azok, akik elmondhatják magukról, hogy a munkájuk egyben az élethivatásuk is, bár az életvezetési tanácsadók és a sikert sikerre halmozó milliomosok szerint ez egyáltalán nem szerencse kérdése. „Hagyd abba a kifogások gyártását!" „Az, aki vagy, a választásaid eredménye." „Magadnak köszönheted, ha nem boldogulsz." Falra tudnék mászni ezektől az általánosító mondatoktól, éppen ezért egy kicsit kétkedve lapoztam bele Allan és Barbara Pease A válasz – A teljes élet titka című új könyvébe – azzal a makacs prekoncepcióval, hogy na, itt egy újabb önsegítő iromány, valószínűleg tele a már untig ismételt okosságokkal a döntések és a célkitűzések fontosságáról. Meg arról, hogy „ha nekünk sikerült kimászni a gödörből, akkor neked is simán menni fog". Aztán egy mondatnál legszívesebben a sarokba hajítottam volna a könyvet: „Mostani körülményeidért – legyenek jók vagy rosszak – nemcsak részben, hanem teljes mértékben te felelsz" – írják a szerzők.
És akit éveken keresztül egy pincében tartanak fogva? Aki visszafordíthatatlan agyi károsodást szenvedett? Vagy aki totális, elnyomó társadalomban él? Náluk nem is létezik a döntés teljes szabadsága! – háborogtam, aztán mégis tovább olvastam, és nagyon jól tettem, mert a legtöbb kérdésemre kaptam valamilyen választ. Az inspiráló személyes történeteknek, a hiteles forrásoknak és a gyakorlati tanácsoknak köszönhetően arra jutottam, hogy szerencsés ember vagyok, mert én valóban elmondhatom magamról, hogy mostani helyzetem a választásaim, a döntéseim eredménye.
(Ha nem olvasom el a könyvet, talán soha nem írom meg ezt a cikket. Az pedig, hogy ezeket a sorokat a sokadik világvége napján jegyeztem le, és a poszt a Dívány újjászületésének arculatváltásának napján jelenik meg, már csak eperhab a csokitortán.) De egy depresszióban vagy poszttraumás stressz szindrómában szenvedőnek ne mondjunk már olyanokat, hogy Ugyan, szedd már össze magad! A hitelességét pont ott nullázza le a bestseller szerzőpáros, amikor arról írnak, hogy Allan módszere az évek óta tartó depresszió ellen mennyire pofonegyszerű volt: eldöntötte, hogy következő péntektől, a születésnapjától kezdve nem lesz depressziós. Csiribú-csiribá...
Az elnyomó társadalomról egyébként eszembe jutott egy régebbi könyv, amit minden kishitű, önbizalomhiányban szenvedő embernek érdemes lenne elolvasnia. A logoterápia és az egzisztenciaanalízis atyja, Viktor Frankl osztrák pszichiáter írta, aki négy koncentrációs tábort élt túl, és a rengeteg megpróbáltatás ellenére igen szép kort ért meg. A pszichiáter ...mégis mondj igent az életre! című könyvében a haláltáborokban megélt tapasztalatait, valamint azon pszichoterápiás módszert írja le, mely mindenfajta létezésben – még a leghitványabban is – azt az értelmet keresi, ami okot ad a továbbéléshez.
Számtalan érdekes publikáció áll még azok rendelkezésére, akik szeretnék elsajátítani a jól élés csínját-bínját (ilyen például az Időparadoxon is, amiről itt írtunk részletesebben), és nagyon úgy fest, hogy szükségünk is van a segítségre. Hogy miért?
Amit az emberek a halálos ágyukon mondanak
Mit gondolsz, végső soron mi a legfontosabb a legtöbb ember számára? Az ausztrál hospice-nővér, Bronnie Ware olyan betegekkel töltötte napjait, akiknek kevesebb, mint 12 hét volt hátra az életéből és hazaküldték őket meghalni. Az Életkönyv – Öt dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon című megindító könyvében Ware arról ír, amit a haldoklók megosztottak vele az életükből. Azzal kapcsolatban, hogy megbántak-e valamit, vagy tettek-e volna bármit másként, ugyanazok a témák merültek fel újra és újra. Ware azt írja, hogy az öt dolog, amit a haldoklók leggyakrabban bántak: nem voltak elég boldogok; a barátaikkal nem tartották a kapcsolatot; nem fejezték ki érzéseiket; túl sokat dolgoztak; és nem olyan életet éltek, amilyet szerettek volna, hanem olyat, amilyet mások elvártak tőlük.
És hogy ezekkel a lesújtó tényekkel hova akarok kilyukadni? Oda, hogy függetlenül attól, hogy az egyszerű élet vagy a világ megváltása jelenti számodra az igazi boldogságot, vedd a kezedbe az irányítást, megbánni biztosan nem fogod.
