Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Philip Zimbardót, a stanfordi börtönkísérlet révén világhírt szerzett pszichológiaprofesszort a gonoszság megismerése és hosszas tanulmányozása után ma már leginkább az foglalkoztatja, hogyan lehet előcsalogatni az emberekből a jót. Ehhez kapcsolódik az a nagyszabású összefogás és izgalmas kísérlet is, melynek köszönhetően egyre gyakoribb vendég nálunk.
„Dél-Bronxban, a gettóban nőttem fel, ahol hamar a gúnyolódás célpontjává váltam: egy Szicíliából bevándorolt szegény család vékonydongájú és folyton betegeskedő kissráca voltam, akit könnyen ki lehet közösíteni; lezsidózni, mert úgy néz ki, vagy lefeketézni, mert szereti a jazzt. Szóval már ekkor elkezdtem figyelni, miért lesznek egyes gyerekekből vezetők, míg másokból követők" – mesélte az ELTE Gólyavárban hétfőn megrendezett előadáson a 84 éves pszichológus, akit ezekhez hasonló gyerekkori élmények vezettek el oda, hogy olyan fontos témákat kutasson, mint az emberi agresszió, az erőszak, a közöny, a sztereotípiák, a félénkség vagy az időhöz való viszonyunk.
Zimbardo évtizedeken át tanulmányozta, hogyan válnak átlagos emberek „szörnyetegekké", ma azonban már a hétköznapi hősies magatartás terjesztése a legfontosabb küldetése, ezért is látogatott el újra Magyarországra. Meg azért, hogy bemutassa a Pszichológia mindenkinek című, magyar fordításban is megjelenő könyvsorozatának első kötetét, aminek már a címe is arról árulkodik, hogy nem egy sablonos, száraz tankönyvről, hanem egy módszeresen felépített kötetről van szó, ami közel hozza a pszichológiát a mindennapokhoz és a laikusok számára is élvezhető és hatékony tanulási stratégiát nyújt. „Egy kicsit fáradtan, de köszönöm, jól vagyok" – vallotta be, amikor találkoztunk, ám az előadásokban, sajtóeseményekben, könyvbemutatókban és szakmai megbeszélésekben gazdag néhány nap után is olyan átéléssel és szenvedéllyel mesélt munkásságáról, mintha életében először adna interjút.
Erkölcsi meggyőződése ellenére sikerült bebizonyítania, hogy bárkiből kihozhatja a rosszat a helyzet, amibe kerül, és a stanfordi börtönkísérlet megdöbbentő eredményeit megerősítette többek között az a kegyetlenkedés, ami 2004-ben az iraki Abu Ghraib-i börtönben történt. De hogyan lehet egy emberi lényt elítélni, ha „csak” a helyzet hatalma számít?
Ez egy nehéz kérdés, hiszen soha nem teljesen egyértelmű és világos, hogy mi viszi rossz útra az embert, ráadásul két különböző megközelítés is létezik, amelyek az egyéni és társadalmi problémák lényegesen eltérő kezeléséhez vezetnek. A hagyományos felfogás értelmében a törvényszegés, a bűn feltételezhetően az elkövetőben, a vétkező személyben keresendő és a válaszkeresés a személyre vonatkozó kérdésekkel kezdődik: Ki a felelős? Ki okozta? Ki hibáztatható? És ki az, akit elismerés illet? A szociálpszichológusok viszont abból indulnak ki, hogy bizonyos reakciók létrejöttéhez milyen körülmények járulhattak hozzá. Ez alapján a gonoszság, a szándékos fizikai és pszichológiai fájdalom okozása, a más emberek vagy eszmék elpusztítása mögött a hatalom gyakorlása áll, ami egyre több formában jelenik meg, elég csak az online zaklatásra vagy a terrorista merényletekre gondolnunk.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármely bűntettünkért simán hibáztathatunk bizonyos körülményeket és azt mondhatjuk, mosom kezeim – ahogy a náci bűnözők is próbáltak kibújni a népirtás felelőssége alól. A magasabb rendű erkölcs kimondja, hogy ha valaki ártó céljai következtében egy személyben, csoportban vagy élőlényben testi vagy lelki fájdalmat okoz, kárt tesz, nem az adott helyzet hibáztatható, ugyanakkor érdemes körültekintően, sztereotipikus gondolkodás helyett kritikai gondolkodással vizsgálni ezeket az eseményeket. Figyelembe venni, hogy az ember mindig része egy szociális környezetnek: iskolának, családnak, bandának, ahogy a jogi, kulturális, gazdasági rendszernek is.
Mélységesen lesújtott, ami az iraki börtönben történt; az arrogancia efféle megnyilvánulása és a kiszolgáltatott foglyok cinikus megalázása, amiről digitális felvételek sokasága készült, és az egyik bántalmazó, egy alig huszonegy éves katonanő megnyilatkozása, miszerint: „szórakozásból tettük". Mégsem lepődtem meg, hiszen három évtizeddel korábban, a börtönkísérletünk során hasonlóan rettenetes jelenetek kibontakozásának voltam szemtanúja.
Ha jobban beleásnád magad a témába, melegen ajánlom Zimbardo A Lucifer-hatás – Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? című könyvét.
Miután az Abu Ghraib-i eset tisztázása érdekében az egyik elkövető ügyvédje felkért szakértőnek, az információk áttanulmányozása során arra a következtetésre jutottam, hogy az őr egyértelműen bűnös és erkölcstelen dolgot művelt, ezért jár neki a büntetés, amit azonban csökkenteni kell, mert soha nem tett volna ilyen szörnyűségeket, ha nem kerül ilyen helyzetbe. Gyanús volt például, hogy az éjszakai műszakban mindenki kegyetlenkedett, a nappaliban pedig senki. A történethez hozzátartozik, hogy az amerikai katonáknak, vagyis a börtönőröknek feletteseik megmondták, hogy ne bánjanak kesztyűs kézzel a rabokkal (iraki foglyokkal), hogy minél hamarabb ki lehessen belőlük szedni a fontos információkat – aztán magukra hagyták őket. Mindezt hatalmas stressz és eleve nem emberi körülmények között. Arra is kell tehát figyelnünk, hogy mi van abban a rendszerben, ami megrontja az embert: ha a jó embereket gettóba, börtönbe, rossz iskolába rakjuk, a helyzet rosszá teszi őket. A másik kérdés pedig az, hogy ki teremti meg és tartja fenn ezt a rendszert.
A Pszichológia mindenkinek nemcsak azért nagyon hasznos és értékes könyv, mert mindenki számára könnyen fogyasztható, hanem azért is, mert kritikai gondolkodásra ösztönöz. Hogyan kell ezt elképzelni és a gyakorlatban alkalmazni?
A kritikai gondolkodás azt jelenti, próbálunk bölcsen hozzáállni, néhány lépés távolságból szemlélni a dolgokat ahelyett, hogy mérlegelés és reflexiók nélkül cselekednénk. Bizony, gyakran meggondolatlanok az emberek, ugyanakkor sokaknak jók a szándékai, mégsem feltétlenül jól sülnek el a dolgok, mert néha akadályokba ütközhetünk; mondjuk, szeretnénk egy vergődő kisállatot kimenteni a folyóból, de nem tudunk úszni. Ezért is fontos, hogy minden egyes helyzetet fel tudjunk mérni a szándék, a szociális normák, a stresszfaktor és a felmerülő akadályok szempontjából.
Az első lépés tehát az önelemzés, a második pedig az adott szituáció vizsgálata: tudnék-e segíteni egy utcai támadásban, és ha igen, meg is teszem-e vagy inkább nem avatkozom bele, mert mások sem segítenek (bámészkodó hatás)? De az is előfordul, hogy egy adott rendszer normáival találjuk magunkat szemben és ezért nehéz a döntés. Iránban a férfiaknak tilos idegen hölgyekhez hozzáérni. Tegyük fel, hogy szemtanúja vagyok annak, ahogy elgázolnak egy muszlim nőt az utcán, aki mozdulatlanul fekszik a földön: ha otthagyom, meghalhat, ha odamegyek segíteni, lecsukhatnak. Szóval sokszor a rendszer akadályoz meg abban, hogy megtegyem, amit a legjobb belátásom szerint tennék, és ezek a patthelyzetek segélykiáltások is, hogy itt változtatni kell a rendszeren. Több társadalomban lehetne például az irgalmas szamaritánus törvényét alkalmazni: eszerint amikor önös érdekek nélkül szeretnénk valakin segíteni, ám ennek a jó szándéknak és tettnek valamilyen negatív kimenetele lesz, akkor a segítőt nem vonhatják felelősségre.
Sokan azzal áltatják magukat, hogy velük nem történhet meg a baj, vagyis addig, amíg a közvetlen környezetükben senkinek nem esik bántódása, kényelmesebb megoldás homokba dugni a fejüket. Ugyanakkor a média is ontja a terrorista merényletekről szóló híreket, de hova vezethetnek ezek a megfélemlítő üzenetek?
Most jöttem Isztambulból, ahova az utóbbi két terrortámadás miatt nem járnak már nyaralni az amerikaiak, pedig ha az arányokat nézzük, lényegesen több ember hal meg egy balesetben - sokan például abban, hogy rosszul lépnek ki a fürdőkádból és végzetes koponyasérülést szenvednek –, mint egy terrortámadásban, a tömeges félelem pedig abból adódik, hogy a gyakori, de kevésbé meghökkentő halálokok eltörpülnek a csekély számú, de kíméletlen vérontások mellett. Természetesen egy tömeges mészárlás önmagában is aggodalmat, szorongást kelt az emberekben, de azzal, ahogy a média folyton-folyvást az arcunkba tolja ezeket a negatív eseményeket, még sebezhetőbbé, teljesen kiszolgáltatottá tesz minket. Ahogy a maffiavezérek is alárendeltjeikre hagyják a „takarítást", úgy általában a hatalommal rendelkezők sem maguk végzik a piszkos munkát. Ahhoz, hogy egy társadalom polgárai olyan fokú gyűlöletet tápláljanak egy másik társadalom polgárai iránt, hogy elkülönítsék, megkínozzák, vagy akár elpusztítsák őket, be kell indítani az emberek fantáziájában az ellenségképzést, és ez a folyamat a másik sztereotipizálásával, dehumanizálásával kezdődik: a másik egy démon, megvetendő szörnyeteg, aki fenyegeti értékrendünket.
Természetesen tragédia bármikor történhet velem vagy a szeretteimmel is, de az is megesik, hogy az ember előbb-utóbb belefárad az együttérzésbe és a törődésbe, mert annyi szenvedést és gyászt tapasztal, hogy egyszerűen immunissá válik. Nem érdemes struccpolitikát folytatni, de észre kell venni az irányító hatalmak túlzó eszközeit is, hiszen ez az, ami miatt túlságosan elfogultak, szűk látókörűek és gyűlölködőek leszünk.
Mit gondol, elérhetjük valaha, hogy megszűnjön a gyűlölködés és a diszkrimináció vagy esélytelen, hogy az utópiák egyszer valósággá váljanak?
Sajnos ez egy túlságosan idealisztikus elképzelés, abban viszont nagyon is hiszek, hogy meg lehet változtatni egész országok pesszimizmusát és apátiáját. A Heroic Imagination Project (HIP) célja, hogy érzékenyítse és ösztönözze a hallgatókat más emberek és kultúrák iránti empatikusabb, elfogadóbb magatartásra; hogy csökkentse a közöny és a megalapozott bizonyíték nélküli véleményformálások, vagyis az előítéletek mértékét. Szeretnénk, ha az emberek tudatosítanák magukban, hogy ami az utcán történik, az rájuk is tartozik és ők is tehetnek azért, hogy jobb legyen a környezetük, az életük; ha egy szenvedő ember láttán a gyerekek mernék megkérdőjelezni azt a szülői utasítást, hogy ne avatkozz bele, maradj ki belőle!
Mindig voltak és lesznek is olyan politikai erők, amik folyamatosan azon dolgoznak, hogy ellenszenvet keltsenek az emberekben más népekkel, például Európában a muszlimokkal vagy Amerikában a mexikóiakkal szemben. Az ilyen ártalmas, manipuláló hatalmakkal és a közönnyel nem egyszerű felvenni a versenyt, de bízunk benne, hogy a megfelelő eszközökkel ki tudjuk zökkenteni az embereket a hétköznapi forgatagból és formálhatunk beszűkült gondolkodásmódjukon. Ahhoz ugyanis, hogy hősökké váljunk, deviánsnak kell lennünk, szembe kell mennünk a normával. Nem nagy dolgokra gondolok, csak egy kis odafigyelésre és törődésre, amivel sokszor emberi sorsokat tehetünk jobbá.
Pozitív eredmények bizonyítják: a hősiesség tanulható
Philip Zimbardo jelenleg azon dolgozik, hogy elméletét a gyakorlatba átültetve tanároknak szóló tréningeken terjessze például a bámészkodó hatás pszichológiáját és a zárt, illetve növekvő gondolkodásmód (mindset) közötti különbségeket, valamint utóbbi elsajátításának módjait. Ezt segíti az általa is alapított Hősök Tere Kezdeményezés, amiről itt olvashatsz részletesen. Az egynapos oktatáson eddig több mint 1400 pedagógus vett részt az ország számos pontjáról, aminek már érezhető eredménye is van: az első offline intervenciós adatok alapján néhány hét után a diákok motiváltabbá váltak a tanulásra. Az elhivatott csapat hosszú távú célja, hogy a módszer az iskolai tananyag részévé váljon.
A magyarok hajlamosak negatívan hozzáállni a dolgokhoz, azt gondolni, hogy a saját életüket sem tudják befolyásolni, nemhogy másokét jobbá tenni. Vagy azt, hogy oké, lehet, hogy másnak ez bevált, de nekem attól még nem fog. A Hősök Tere Kezdeményezés eddigi sikereiből viszont az látszik, hogy nem lehetetlen küldetés változtatni a gondolkodásmódunkon.
A program Magyarországon működik a legintenzívebben és más országokban is a magyarokat szoktam modellként emlegetni. Amikor három éve először tartottam itt előadást a projektről, olyan reakciókkal találkoztam, hogy ez itt nem fog menni, hiszen a magyarok nagyon pesszimisták és cinikusak. Akárhányszor felvetsz nekik egy ötletet, azt a választ kapod, hogy hm, kétlem, hogy így lenne vagy hogy hülyeség, nem hiszek benne! Erre azt feleltem, oké, de ez is csak egy sztereotípia, én pedig optimista vagyok és mégiscsak adnék egy esélyt ennek a kezdeményezésnek. Szóval összefogtunk, belevágtunk, lelkesen dolgozunk rajta és tessék, működik! Jó érzés azt látni, hogy az emberek kezdenek hinni abban az egyszerű, de nagy igazságban, hogy
az vagy, amit teszel.
