„Nem, másra tényleg nem emlékszem a gyerekkoromból.” „Mostanában már csak egy pohárkával szoktam inni vacsora alatt.” „Máris rengeteget segített a terápia, nagyon hálás vagyok.”
Szinte mindenkivel előfordult már, hogy füllentett (vagy nagyokat lódított) a terapeutájának - bízva abban, hogy a szakember nem veszi észre, hogy amit mond, nem összeegyeztethető a testbeszédével. De mi értelme hazudni, ha egyszer pénzt, időt és egy csomó érzelmi energiát fektetünk a terápiába? Ráadásul magunkat is jól megvezetjük, ha nem vagyunk őszinték azzal a személlyel, akihez segítségért fordulunk. Félünk? Szégyenérzetünk van? Meg akarunk felelni? A miértekre kerestük a válaszokat.
Valószínűleg ön sem vinné a kocsiját a szervizbe azzal a kamu szöveggel, hogy a szokatlan hangok a kipufogó csőből jönnek, miközben jól tudja, hogy a motorral van a baj, hiszen azzal csak hátráltatná a megoldáskeresést. Egy terápia során azonban a vizsgálatok szerint is gyakran megesik, hogy nem mondunk igazat - részben azért, mert nehéz szembenézni a problémáinkkal, így inkább igyekszünk elkerülni azokat. Ezzel azonban csak akadályozzuk magunkat céljaink elérésében és a fejlődésben.
Azt eddig is tudtuk, hogy nemcsak magunkat szeretjük becsapni, de a szakembert is, akitől közben megváltásra várunk. De hogy mi minden áll a kamuzás hátterében, arra a Columbiai Egyetem kutatói is már egy ideje keresik a magyarázatokat. Az eddigi vizsgálatok meglepő eredményeiről Matt Blanchard klinikai szakpszichológus számolt be a PsychologyToday oldalán.
Mennyit kamuzunk?
„A legelső tanulmányunkban 547 klienst kérdeztünk arról, hogy hazudtak-e már a terápia során. A megkérdezettek 93 százaléka fel tudott idézni olyan esetet és témákat, amikről nem őszintén beszéltek a terapeutájuknak. Ezek között volt például az öngyilkosság gondolatával való játszadozás elhallgatása, a droghasználat vagy bűncselekmények titokban tartása, de az érzelmi szenvedés lebecsülése, bagatellizálása sem ritka. Különösen érdekesnek találtuk, hogy a kliensek 72,6 százaléka magáról a terápia hatékonyságáról is hazudott: azt állították, hogy hasznosnak találták a szakember észrevételeit és tanácsait, miközben valójában nem ezt érezték” – mesélte Blanchard.
De hogy megbizonyosodjanak az eredmények hitelességéről, a következő vizsgálatban a kutatók megfordították a kérdést, ami így szólt: Mennyire érzi őszintének magát a terápiás üléseken? Ebben az esetben kb. 800 válaszadó 84 százaléka állította azt, hogy nem mondja el a teljes igazságot a terapeutájának egy adott témával kapcsolatban.
De hogyan definiálható a hazugság?
„Sok fontos vizsgálat szól a különböző típusú hazugságokról (pl. titok, kitalációk), de számunkra sokkal érdekesebb szempont a hazugság technikájánál az, hogy miért döntünk úgy, hogy nem leszünk őszinték. A hazugságot ebben a kutatásban az alapján definiáljuk, hogy a kliensek milyen mértékben érzik úgy, hogy átverik a terapeutájukat. Ragaszkodtunk olyan egyszerű és közérthető megfogalmazásokhoz, hogy hazugság és őszinteség, annak érdekében, hogy nyomon követhessük a megtévesztés érzését és motivációit” – magyarázza a szakember, aki munkatársaival különböző trendeket fedezett fel a hazugság technikáit illetően: azt találták, hogy a tények elhallgatása 3,5-szer gyakoribb, mint a kitalált történetek, illetve hogy a kliensek hatszor gyakrabban kicsinyítik le az igazságot, mint amennyire felnagyítják, eltúlozzák azt.
Mik a hajlamosító tényezők?
A kutatók azt is megállapították, hogy a legtöbb demográfiai tényezőnek – nem, etnikum, jövedelem, műveltség – nincs köze a terápia során történő hazudozásnak. De a terapeuta személyének, illetve a terapeuta-kliens párosításnak sem volt nagy hatása a hazugságokra, az életkornak, valamint a szakember és a kliens közötti kapcsolatnak viszont annál inkább. Mindkét tanulmány bizonyítja, hogy a fiatalabbak többet hazudnak; azok, akik egy vagy két téma kapcsán nem voltak őszinték, átlagosan 4-7 évvel fiatalabbak azoknál, akik mindenről az igazat mondták. Ezek az eredmények pedig megegyeznek a terápián kívül, a mindennapokban történő hazugságokra jellemző életkori sajátosságokkal. A másik fontos párhuzam a terápiás szövetséget érinti: minél gyengébb a kapcsolat a terapeuta és a kliens között, annál kevésbé őszinte a kliens.
Miért éri meg ez nekünk?
A leggyakrabban emlegetett magyarázat - még a biztonság érzését nyújtó és magabiztosságot elősegítő terápiák során is - a szégyenérzet és a megaláztatás elkerülése. „Sok mindent nehéz kimondani, hiszen az ember sosem tudhatja, hogy milyen reakciókat fog kiváltani a másikból; döbbenetet, hitetlenkedést, gyűlöletet, csodálkozást vagy lenézést. A páciens részéről általában szégyent és zavart indukál a rejtett dolgok bevallása, ezt a kockázatot pedig sokszor nehéz vállalni, és el kell telnie valamennyi időnek, hogy kialakuljon egy olyan szövetség, ahol a páciens biztonságban érezheti magát, és nem kell félnie a kezelője reakcióitól” – mondta a Díványnak Bokor Judit pszichológus.
De azzal is indokolták többen a hazugságot, hogy így próbálták megelőzni, hogy a terápia más irányt vegyen, mint amit eredetileg kitűztek. Ez a motiváció azonban témától függően drámaian eltérő arányokat mutat. Amikor például magáról a terápia hatékonyságáról hazudunk, azt azért tesszük, mert attól tartunk, hogy csalódást okozunk a szakembernek. Amikor pedig az öngyilkossági gondolatokról hallgatnak az emberek, általában azért teszik, mert jól tudják, hogy számukra kedvezőtlen következményekkel járna (pl. pszichiátriai osztályra kerülnének), ha elmondanák az igazságot.
„Az, hogy valaki szakemberhez fordul a problémáival, a mi társadalmunkban még nem rutinszerű - a nyugati kultúrákhoz képest -, vagyis mire az illető eljut odáig, addigra általában még bizonytalanabb magában. A bizonytalanság pedig sokszor szépítéshez vezet; kicsit jobbnak állítjuk be a helyzetet, mint amilyen valójában. De vannak, akik alibiből járnak terápiára és valamilyen manipulatív célzattal hazudnak. Velük nehezebb a helyzet, mert nem érdekük a gyógyulás. Ilyenkor a terapeuta csak annyit tehet, hogy vagy módosít a szerződésen, amit a terápia kezdetén megkötöttek, vagy elküldi az illetőt” – mondta a Díványnak Dr. Nábrády Mária pszichológus, családterapeuta, A megtévesztés művészete című könyv szerzője.
Mindemellett az igazság elferdítése mögött az is állhat, hogy akarjuk is a változást, de félünk is tőle. „A pszichoterápia során mindenképpen elindul egyfajta változás, de a legtöbb ember számára ijesztő a bizonytalan út, ezért gyakran öntudatlanul arra törekednek, hogy ha lehet, túl sok minden ne változzon. Amikor tisztázzuk a klienssel, hogy mennyire fontos az őszinteség, végül is arra kérjük, hogy vállalja, hogy olyan területre is tévedhetünk, amitől fél, amit még nem ismer” – tette hozzá Bokor Judit.
Bizalom, az kell
A terapeuták profi titoktartók – ez szakmai kötelezettségük is -, és a diszkrécióhoz hozzátartozik, hogy a személyes ítéletalkotásukat magukban tartják, azaz nem kezdenek el erkölcsi tanácsokat osztogatni, amikor megvalljuk nekik bűneinket.
„Sokak számára nehezen elképzelhető, hogy a terapeutának nem lesznek értékítéletei a kliensekkel kapcsolatban, ha megtud valamilyen szociálisan elfogadhatatlannak vélt dolgot róla. Ezért próbálnak szebb képet festeni magukról a szakembernek. Tény, hogy a terapeuta is ember, neki is vannak értékítéletei, de ezeket nem vetíti rá a kliens egész személyiségére, viszont fontos visszajeleznie a viselkedésére vonatkozó álláspontját. Ezt konfrontációnak hívják, és lehet "lágyan" is konfrontálni, különösen a terápia kezdeti szakaszában, amikor a terápiás kapcsolat kiépül, és megalapozódik a bizalom a kliens és a terapeuta között - mindig jelezve, hogy az ellentmondással való szembesítés nem változtat azon, hogy a terapeuta a klienst mint embert elfogadja” – magyarázta Dr. Nábrády Mária.
Mit tehet a szakember, hogy nyílt lapokkal játsszanak?
A terapeuta feladata, hogy biztonságos teret nyújtson ahhoz, hogy a kliensek megnyíljanak neki és fenntartások nélkül tudjanak beszélni bármiről, ami nyomasztja őket. De a sikerhez együttműködés kell. „Azt a terápia kezdetén tudatni kell a klienssel, hogy jó eredményeket akkor várhat, ha valós alapra építhetnek, amit a kliens szolgáltat. Bármit elmondhat a terapeutának, akit köt a szakmai etikai kódexben rögzített titoktartás. A gondolatok vagy érzések megváltoztathatók, és a tetteket általában jóvá lehet tenni. Természetesen sokszor fontosak a részletek, és a terapeuták ilyenkor pontosítják hipotéziseiket. Ha a terapeuta úgy érzi, a kliens által mondottak nem koherensek vagy nem illenek össze a kliens nonverbális üzeneteivel, akkor ezt az észrevételt a klienssel megosztva tudatosíthatja benne egyrészt azt, hogy figyel rá, másrészt azt, hogy akkor is elfogadja őt, ha más verbális tartalmat kap tőle. A bizalom kiépülésével a kezdeti "szépítgetés" fokozatosan eltűnik, és a kliens képes lesz magát jobban elfogadni, és valódi érzelmeiről, gondolatairól vagy tetteiről beszámolni a szakembernek” – magyarázza Dr. Nábrády Mária.
„Azért tanulmányozzuk a terápiás hazugságokat, hogy rájöjjünk, hogyan segítsük elő, hogy a kliensek mindig őszintén megnyíljanak a kezeléseken. Az emberek fontos, szégyellni való problémákat szeretnének rendezni, amihez szükségük van a segítségünkre. Például amikor valaki nem meri bevallani, hogy rendszeresen megfordul a fejében az öngyilkosság gondolata, az azt jelenti, hogy túlságosan fél attól, hogy bezárják. Ilyenkor egy megnyugtató magyarázat a kórházi kezelések valódi kiváltó okairól felszabadító lehet a kliens számára, és arra ösztönözheti, hogy bátran és őszintén beszéljen a fájdalmas, negatív érzéseiről is” – nyilatkozta a Psychology Todaynek Blanchard, akinek újabb kutatásaiból az is kiderült, hogy a kliensek szerint az a legjobb módja a hazudozás megelőzésének, ha a terapeuta finomkodás nélkül, egyenesen rákérdez mindenre, amit lényegesnek tart.