“Elképesztően bejön az illata, annyira rá vagyok indulva, iszonyú szexi!” – ecsetelte barátnőjének a villamoson egy huszonéves csaj. Ha lett volna nálam füles, nyilván ebben a pillanatban kezdtem volna el zenét hallgatni, de nem volt. Viszont így legalább meghallottam azt is, ahogy a lány lelkesen levezette, hogy a jó illat a bizonyíték a közöttük lévő kémiára, vagyis arra, hogy a feromonjaik passzolnak egymáshoz. Magától értetődően kezelte, hogy vannak feromonjaik, hogy azok határozzák meg az egymás iránti vonzalmukat, hogy képesek a feromonok érzékelésére, és ez az egész szaglás útján történik. De vajon igaza volt? Tényleg a feromonok teszik, hogy néhány másodperc alatt szerelmesek leszünk? Tényleg a feromonokra buknak a nők?
Egyáltalán mi a fene az a feromon?
Azt, hogy az állatok számára a szagok mennyire fontosak, hogy segítségükkel képesek egymás viselkedését befolyásolni régi megfigyelés, az ókori görögök legalábbis már biztosan foglalkoztak a jelenséggel, ahogy azóta rengeteg gondolkodó és tudós is. Ennek ellenére a fajtársak közötti kémiai kommunikáció eszközére, vagyis feromonokra csak 1959 óta létezik szó, akkor alkotta meg Peter Karlson német biokémikus és Martin Lüscher, svájci entomológus, akik a termeszek viselkedését vizsgálták. Ezzel egy időben egy másik német kutató, Adolf Butenandt elsőként szintetizált feromont, méghozzá a bombikolt, amit a selyemlepke nősténye választ ki, és amire a hímek annyira érzékenyek, hogy több kilométer távolságból is képesek elindulni, csak hogy csajozhassanak.
Azóta kiderült, hogy a feromonok nemcsak a selyemlepkék és a termeszek életében töltenek be fontos szerepet, de a legtöbb vízi és szárazföldi állat, de még az algák és a baktériumok is használják ezeket. Bár a fejünkben általában a feromon a szexről szól, azok nemcsak a párkeresésben és a párválasztásban vesznek részt, de szerepük van a területmegjelöléstől a klassz kajaforrás jelzésén át az anyai viselkedésig egy csomó dologban. Karlsonék máig elfogadott definíciója alapján a feromonok olyan anyagok, amelyeket egy egyed a külvilág felé kiválaszt, és amelyet egy másik, azonos fajba tartozó egyed érzékel, és sajátosan reagál rá, legyen az a reakció viselkedés vagy éppen fejlődési folyamat. A feromonok szerepe az állatvilágban vitathatatlan, nálunk embereknél azonban nem ennyire egyértelmű.
Nincs is feromonunk! Ja, de van.
A hetvenes években a kutatók azt is kértségbe vonták, hogy a feromonok fenti meghatározása egyáltalán vonatkoztatható-e az emlősökre - így az emberre -, hiszen a mi viselkedésünk irányítása a kémiai anyagokra adott reakcióknál sokkal összetettebb és bonyolultabb. Ráadásul a tudósok sokáig úgy vélték, hogy a feromonok érzékelése nem a hagyományos értelemben vett szaglás útján történik, hanem a vomeronazális vagy Jacobson-szerven keresztül, ami az orrüreg alatt egy elkülönülő tokban található járulékos szaglószerv. Na, ilyenünk nincs. Pontosabban, már magzati korban visszafejlődik, és a működését meghatározó génjeink sem működnek. Ha pedig nincs mivel érzékelnünk a feromonokat, nyilván a viselkedésünket sem határozzák meg.
Később azonban kiderült, hogy nem kizárólagosan a Jacobson-szerv szolgál a feromonok érzékelésére, a nyulak anyai feromonjai például az orrüreg receptorain keresztül jutnak el az agyba, vagyis a hagyományos szaglórendszert használják. Egy 2005-ös vizsgálatból ráadásul azt is megtudtuk, hogy a két irányból beérkező kémiai információk az agyban integrálódnak, és a feromonokat valószínűleg egy speciális, a szaglóideggel párhuzamosan haladó ideg közvetíti. Na, ilyenünk viszont van. Ahogy van számos arra utaló jel is, hogy viselkedésünkre hatással vannak mások feromonjai, de ezek a közvetett bizonyítékok érdekes módon nem a vonzalom-kutatásból érkeztek.
A fejlődésünkben szerepet játszó feromonok jelenlétére utal az a tapasztalat, hogy a pubertás idején mennyire megváltozik a gyerekek szaga - ennek tesztelésére elég csak beszagolni egy kamasz szobájába. A hétköznapi tapasztalaton túl kísérletekkel igazolták, hogy a csecsemők édesanyjukra adott egyedi reakcióját a feromonok irányítják, és feltételezik azt is, hogy a szorosan együtt élő nők menstruációs ciklusának összehangolódásáért szintén a feromonok felelősek. Más vizsgálatok szerint a szorongó ember kifújt lélegzete készültségérzést vált ki a környezetéből, a szoptató anyák szaga felizgatja a gyermektelen nőket, a nőket feldobja, ha a férfi feromonnak tartott adrosztadienont érzékelnek. (Érdekes egyébként, hogy az anyag önmagában, vagy nők jelenlétében semmilyen reakciót nem vált ki, csak férfiak jelenlétében működik.)
Feromonok vannak, csak nem tudjuk, mik azok
Tristram Wyatt oxfordi zoológus és feromonkutató szerint a közvetett bizonyítékok jelentősek, de a közvetlenektől, vagyis a az emberi feromonok azonosításától és szintetizálásától még messze vagyunk. Ahhoz ugyanis, hogy az emberi feromonokat azonosítsuk elemezni kellene minden kémiai anyagot, minden molekulát, amit kiválasztunk. Ezekből azonban rengeteg van. Az első szexferomont szintetizáló Butenandtnak és csapatának félmillió selyemlepkére volt szüksége ehhez a mutatványhoz, és a lepkékhez képest az emberek sokkal többféle anyagot választanak ki a külvilágba. Ráadásul a legtöbb feromon nem egy egyszerű anyag, hanem molekulák fajspecifikus kombinációja pontos arányban. Tehát nem egyetlen anyagot vadászunk, hanem mintázatokat keresünk. Nem hangzik egyszerűnek.
Wyatt szerint az is fontos, hogy ne keverjük a feromonokat azzal a mindenkire egyedileg jellemző illattal, amit ő az ujjlenyomat mintájára szaglenyomatnak nevez, és amit részben az immunrendszert kódoló géneknek tulajdonítanak. Tudjuk, hogy ezekre a szagokra érzékenyek vagyunk, hogy a nők férfiak iránti vonzalmát meghatározza, hogy a másiknak milyen az immunrendszere, és az életképesebb utódók érdekében az evolúció úgy alakította ezt a preferenciát, hogy a nők a sajátjuktól jelentősen eltérő immunrendszerrel rendelkező férfiakra bukjanak.
A kutató szerint a szaglenyomatok fontosak az életünkben, például ezek segítségével azonosítjuk könnyen szeretteinket, rokonainkat, de ezt a folyamatot tanulnunk kell. A szaglenyomatok hátterében megbúvó feromonok azonban ösztönös reakciót váltanak ki, és a feromon szaga nem tudatosul. Éppen ezért nem is valószínű, hogy létezik finom feromon szag, ez nem levendula vagy vanília. Az tehát, amiről a villamoson ülő lány olyan lelkesen beszélt sokkal inkább a klassz immunrendszer és a vonzalom miatt kialakult tanult szagpreferencia egyvelege lehet, mint az összepasszoló feromonok hatása.
A feromonkutatásban még bőven van meló, és ha minden kérdés tisztázódik, akkor is valószínű, hogy a feromonk jóval kevésbé irányítják a másik iránti vonzalmunkat, mint mondjuk a selyemlepkéknél. A párválasztás nálunk ugyanis sokkal jobban függ a szociális, pszichológiai kontextustól, mint az állatoknál. A feromonszpréjk hatása pedig - ha egyáltalán van nekik - nem több, mint placebo.
