Húsz éve vagyunk együtt, de nem érhetek a melléhez

A szétválás mindig óriási tragédia – de gyakran jóval többet veszthet az, aki működésképtelen kapcsolatban marad, makacsságból, megszokásból, „a gyerekek miatt". Pedig ma, amikor egy teljes felnőtt generáció van el jól elvált szülők gyermekeként, és hatvanéves édesapák ünneplik második családjuk elsőszülöttjének születését, igazán nincs ok reménytelenségbe burkolózni egy gyengédszerelem-mentes kapcsolatban. Olvasónk – nevezzük Andrásnak – nagyjából tizennyolc éve bajlódik a feleségével, aki saját bevallása szerint legfeljebb apjaként, de sosem férfiként néz rá, és mellesleg undorodik tőle, ha a férje megfogja a mellét. Steiner Kristóf elvált szülők gyermekeként állítja: ha szülei együtt maradtak volna, sokkal boldogtalanabb gyermekkora lett volna. A szerző Tóth Horváth Gábor pszichológussal együtt válaszol a Dívány tanácsadó rovatának e-mail címére érkezett levélre. 

Pasizni kezdett, aztán maradt, de nem kért bocsánatot

„Néhány nap múlva húsz éve lesz, hogy megcsókoltam egy lányt. Ő aztán a párom, három gyermekem édesanyja lett. Tizennyolc évet éltünk úgy, hogy én viszonylag boldognak éreztem magam, és minden nap mindent megtettem azért, hogy ő is így érezzen. Imádtam, rajongtam érte. Ahogy mondani szokták: a tenyeremen hordoztam.

Az első egy-két év után a szex már nem volt az igazi köztünk. Nagyon gátlásos lett, és egyáltalán nem volt kezdeményező. Én egyrészt azt gondoltam, hogy a nők már csak ilyenek, vagy én nem vagyok egy szép ember. Másrészt mindig volt egy kifogás, a terhesség, a szoptatás, a gyerekek, és így tovább. Azt reméltem, ha kicsit egyenesbe jönnek a dolgaink, akkor majd ezek az ügyek is megoldódnak. Többször, sőt sokszor mondtam neki, hogy nekem ez nem oké. Olyankor egy-egy alkalomra hagyta magát nagy kegyesen, és gondolta, a probléma ezzel ki van pipálva. Ráér vele legközelebb akkor foglalkozni, mikor újra nyafogok. A szex nálunk mindig úgy ment, hogy ő hagyta magát. A cél mindig az volt, hogy őt valahogyan felizgassam. Ez volt, hogy akár másfél órámba is került. Aztán pedig gyorsan menjek el. Nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor például ő simogatott volna. Valamiért a nők úgy képzelik, hogy a férfiaknak tök mindegy, hogy milyen a szex, ha kijön a sperma a farkukból akkor az nekik jó volt, legyenek boldogok. Ő legalábbis ezt gondolta, de még ha nem is így gondolta volna, akkor sem foglalkozott olyasmivel, hogy engem kényeztessen, vagy kedveskedjen nekem. Nekem ugyan nagyon nem tetszett ez a helyzet, de mint írtam, reméltem, egyszer megváltozik.

Azt gondoltam, nem vagyok elég vonzó számára, ezért gyúrni kezdtem, és lassan-lassan el is kezdtem embernek látszani. Közben a munkámban is egyre sikeresebb lettem, és egyre jobban bosszantott, hogy ő nélkülem még egy mosógépszerelőt sem tud kihívni. Úgy éreztem, egyszerűen még nem nőtt fel. Kábé két évvel ezelőtt pasizni kezdett. Én az elejétől kezdve gyanakodtam, de nem szóltam, mert arra gondoltam, talán ez lesz az a valami, ami megváltoztatja majd az életünket. Hát ez lett. Több mint fél éve egy napon közölte, hogy elhagy. Aztán kiderült, hogy a pasija már nem akarja, hogy odamenjen hozzá, így mégis itt maradt. Nem kért bocsánatot, nem akart a kedvembe járni, nem akart kiengesztelni, nem akarta helyrehozni a dolgokat. Sőt engem hibáztatott, amiért az útjukba álltam. Úgy gondolta, nekem az lett volna a feladatom, hogy segítsem az ő boldogságukat. Közölte, hogy rám sem bír nézni, és onnantól kezdve a szex teljesen tabu lett. Sokat cívódtunk. Járt pszichológushoz, aztán együtt párterápiára. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag az apjának tekint engem, és most, negyvenegy évesen kezdett kamaszodni. Lázad az apja ellen, aki én vagyok. Tudni kell, hogy az apját, akivel nagyon rossz viszonyban volt, szerelmünk hajnalán veszítette el.

Sokat utána olvastam, és több szakembert is megkérdeztem, de egyöntetű volt a vélemény: ezen a helyzeten én egymagam nem változtathatok. Ő viszont nem akar. Mint kiderült, valószínűleg ezért nem kívánt engem mint férfit. Megtett jóságos apukájának, amilyen neki sohasem volt. Kicsit megértem, hiszen senki nem szeretné elveszíteni az apukáját, de sehogyan sem tudom vele megértetni, hogy az nem én vagyok. Persze, ez hülyén hangzik, és persze ő ezt tudja, de mégis az apjaként, és nem a párjaként kezel. Ami azért is szar, mert egy gyerek mindent elfogad, de nem dolga, hogy adjon. Ez nála nagyon igaz. Egy párterapeuta mondta: 'a párkapcsolat olyan, mint a bicikli. Ha nem tekered, felborul'. Nos, csak most vettem észre, hogy eddig csak én tekertem ezt a biciklit, és bárhogyan is szeretném, ő nem nagyon hajlandó beszállni a tekerésbe. Elfogad, és mondja, hogy szeret. Szereti, ha átölelem, vagy ha hozzámbújhat, de azt mondja, hányingere lesz, ha a melléhez érek vagy ha meg akarom csókolni. Hasonló korú barátaimmal beszélgetve hamar kiderült, hogy a mi esetünk egyáltalán nem egyedi, legfeljebb súlyosabb a többinél. Mégis, ha szakembert keresünk, nem találunk olyan, aki eredményesen foglalkozott volna már hasonló problémával. Már volt egy sikertelen párterápiánk, még egy kudarcot nem szeretnénk. Ő azt mondja, szerinte ha a szex menne, akkor a többi is. Szerintem éppen fordítva van.

Nem értem, hogy én, aki mindent megadtam neki, és szinte minden gondot levettem a válláról, aki szerettem, és ezt igyekeztem minden nap a tudomására is hozni, hogyan kerülhettem olyan helyzetbe, hogy most, néhány nappal az évfordulónk előtt nem is remélhetem, hogy húsz együtt töltött év után megcsókolhatom. Tényleg nincs erre megoldás?"

Édes szenvedés a házasságban

Vannak házasságok, amik egész jól elvannak szexmentesen, sőt, olyanok is, ahol mindkét fél azzal kufircol,akivel akar. Minden házasságnak megvannak a maga szabályai, és ez rendben is van így. A gond akkor kezdődik, amikor a felmerülő problémák a szőnyeg alá kerülnek, vagy az egyik fél szisztematikusan visszautasítja, hogy megoldást találjon rá vagy egyáltalán valós problémaként kezelje. Ez tipikusan egy ilyen sakk-matt élethelyzet, és ahogy mondani szokás: senki sem várhat el új eredményeket attól, ha mindent ugyanúgy tesz, mint korábban. „Ha húsz év alatt nem sikerült a hölgynek megérteni, hogy egy kapcsolat csak akkor működik, ha a társak egyenrangúak, sajnos nincsenek illúzióim. Ez nem fog megjavulni magától” – mondta a Díványnak Tóth Horváth Gábor pszichológus. A szakértő szerint az a magyarázat, hogy az apjának tekinti önt, semmiképpen sem jelent kibúvót a helyzet megoldása alól – ez ugyanis nem több, mint egy hivatkozási alap, egyfajta érzelmi és értelmi zsarolás. Ha az egyik fél visszautasítja a probléma megoldását, akkor együtt maradni nem azt jelenti, hogy a másik fél megmentette a kapcsolatot, hanem azt, hogy képes konzerválni magát egy csupán a képzeletében boldog kapcsolatban. Röviden: ha ön hozzá tud szokni ehhez, és a felesége közelségét még gyengédség nélkül is többre értékeli, mint egy alternatív jövőt nélküle, akkor egyszerűen fogadja el, hogy ön szexmentes házasságban él, ahol úgy beszélnek magával, mint egy kutyával. Ha viszont ez az opció nem tetszik, van egy másik is.

Szívem, elválunk

Ez az a pont, ahol lelkiismeret-furdalás nélkül be lehet jelenteni, hogy ez önnek így nem pálya tovább, és nem szeretne hetvenévesen szembesülni azzal, hogy egy szex, szenvedély és gyengédség nélküli kapcsolatban élte le az életét. Ha az apjának vagy a tesójának tekinti, nézzen a szemébe, és mondja el neki: „drágám, én nem vagyok az, és soha nem is leszek. Jó barátod lehetek, de ehhez nem kell együtt élnünk és gátolnunk egymást a boldogságban és kiteljesedésben." Utolsó próbálkozásként megkérdezheti: „megmentsük a házasságunkat vagy búcsúzzunk el egymástól?“ Ez nem ultimátum, ez egy érzelmi és racionális szempontból is alaposan átrágott kérdés, ami a továbbiakban nem tűr halasztást. „Az igazsággal szembe kell nézni. Megpróbálta megjavítani többször is, nem sikerült – akkor meg mégis mihez ragaszkodik? Egy (rossz) szokásrendszerhez? Egy sosem létezett társhoz?” – teszi fel a költői kérdést a szakember. Ilyen esetben persze azonnal közbelép az apai ösztön, hogy oké, de mi lesz a gyerekekkel. Abban a pszichológusok és többnyire az válást átélt családtagok is egyetértenek: a gyerek nem attól lesz boldog, hogy mesterségesen felépített családmodellben él, ahol nyilvánvaló és tapintható feszültség van a szülők között. A gyerek attól lesz boldog, ha boldog, életvidám, inspiráló közeg veszi körül. Ha pedig ön ilyen életet tervez a jövőben, megnyugodhat: csodálatos apa lesz a válás után is. 

Az élet csak most kezdődik

És még valami. Ne azért jelentse be mindezt, mert tesztelni akarja, hogy mit reagál a feleség. Ne menjen bele érzelmi játszmákba, és végkép ne vállalja magára a szemét, családját maga mögött hagyó szexmániás férj szerepét azzal, hogy belemegy a drámába. A legjobb, ha megállja, hogy a hangját sem emeli fel. Ha a hír hallatán a nő akar változtatni, és láthatóan, érezhetően energiát fektet a kapcsolat megmentésébe, az csodálatos. Ha viszont nem így tesz, ne legyen lelkiismeret-furdalása, ne folyjon bele a múltbéli konfliktusok felidézésébe és egymás ócsárlásába. Pakoljon össze szépen, keressen egy ügyvédet, állapodjanak meg úgy, hogy mindenkinek jó legyen, és kezdjen el élni – egy olyan életet, ahol észreveszik az erőfeszítéseit, ahol értékelik az érzékenységét, és ahol a szexuális vágyait nem kezelik tabuként. Ahogy a pszichológus fogalmaz: „senkinek nincs joga boldogtalanná tenni egy másik ember életét.”