Magyarországról évről évre többen dobbantanak - most öt magyar üzen haza, és tanácsokat is adnak azoknak, akik szintén latolgatják az emigrálást.
Magyarországon egyre kevesebb a bevándorló – legalább is ez derült ki a Központi Statisztikai Hivatal tavalyi felmérésből – ennek nyilván végtelenül örülnek azok, akik szerint a haza kizárólag az tisztavérű magyaroké. Az viszont már számukra is kevésbé jó hír, hogy nem csak a betelepülés szűnt meg – a kivándorlás is felgyorsult. A Forbes friss kutatása szerint évtizedek óta nem hagyták el az országot annyian, mint az elmúlt néhány évben, a tendencia ráadásul erősödni látszik. És bár van, aki azt mondja erre is, “Kit érdekel, menjenek csak!”, az igazság az, hogy egy ország jóléte nagyban függ attól, hogy hányan lakják – ha pedig lassan eltűnik a friss munkavállaló generáció, óriási dominósor indul el, amely dönti magával az idősek nyugdíjait, a kis és nagy cégeket, és az oktatási rendszerünk jóhírét is. Meg még sok mindent.
A Díványon öten üzenünk Magyarországra külföldről - egy fiatal szociális munkás, egy családdal kiköltözött anyuka, egy diplomás majdnem-harmincas nő, és egy mesterdiplomájának megszerzésén dolgozó fiatal lány, illetve a saját sztorimat is elmondom. Ők mindannyian egy, a Facebook oldalamon kiírt felhívásomra jelentkeztek, melyben arra kértem a külföldön élő magyarokat, meséljék el: miért léptek le.
“A hitemből nem tudok rezsit fizetni”
Évi azt vallja, szociális munkásnak született, de – ahogy ő fogalmaz – úgy érezte, belőle a jóhiszeműséget és segítőkészséget húsz éven át „igyekezték kinevelni” ebben az országban. „De végül a jó győzött. Tudod, én ebben hiszek. Hogy a Jó mindig győz” – mondja.
Ez volt a mottója akkor is, mikor nekivágott a melónak az egyetem után. “Gyermek-és ifjúságvédelmi felelős lettem egy olyan iskolában, ahol a gyerekek, fiatal felnőttek többsége soha életükben nem tapasztalta meg, milyen szeretve lenni. Én próbáltam meglátni bennük a jót. Azt a jót, amiért nagyon mélyre kellett néznem a szemükben, de ott volt. Hittem, láttam, tapasztaltam, hogy ők nem rosszak” – mondja, és hozzáteszi: eszébe se jutott volna otthagyni a gyerekeket, de végül úgy érezte, nem volt más választása. Számára elköltözni Magyarországról azt jelentette: ott kell hagynia mindent, amiben addig hitt. “A hitemből nem tudtam kenyeret venni. A hitemből nem tudtam fizetni a rezsit, a gyógyszereimet, hogy olyan elit szórakozásra ne is gondoljak, mint mozi havonta egyszer. A nettó nyolcvanezres fizetésem nem fedezte a kiadásaimat” – mondja.
A huszonéves lány ma Angliában él, pincérnőként dolgozik, és szereti a munkáját, de tudja, hogy ez nem az ő élete: “Belecsöppentem egy olyan világba, ahol tökéletesen boldogulok, jól érzem magam, vannak barátaim, de elmondhatatlanul dühös vagyok. A hazámra, a kormányra, a politikára. Megfosztottak az otthonomtól, a családomtól, az életemtől. Megfosztottak álmaim munkájától. Küzdöttem én sokáig, de nem volt más választásom, el kellett jönnöm. És igen, ennek a dolognak van felelőse. És azt ugye tudjuk, hogy a felelősség nagy dolog, már a Róka is mondta a Kis Hercegnek.”
Évi hosszútávú terve, hogy megteremtsen egy biztos anyagi hátteret ahhoz, hogy újra szociális munkás legyen – ezúttal már Angliában. Magyarországnak pedig azt üzeni: “Nem foglak megreformálni, mert nem engeded.”
“Családdal már óvatosabban ugrálunk a világban”
Zsuzsi férjestül, kisgyerekestül költözött Németországba: “A férjem egyszerűen nem talált olyan munkát Magyarországon, amiből el tudott volna tartan egy kisgyereket és egy gyesen lévő feleséget." Rengeteg külföldre költöző magyarhoz hasonlóan náluk is a férj ment előre feltérképezni a terepet, majd mikor már megvolt az új otthon és a biztos munkahely, a család többi tagja is követte őket.
Az ő üzenetét azért érdemes megnézni, mert kevésbé a kiábrándultság, mint inkább praktikum oldaláról közelíti meg a külföldre költözés témáját. Egyik legfontosabb tippje: “Annyi pénz mindig legyen, hogy ha mégse jön be a dolog, legalább még haza lehessen repülni. Mert ott is lesznek pofonok. De hajrá, csináljátok!”
“Ha nincsenek a szüleim, éhenhaltam volna”
Tímea szintén húszévesen költözött el Magyarországról az akkori párjával – ennek azonban már jó ideje. ”Hat évet éltünk Londonban – akkoriban leginkább a nyelvtanulás lehetősége motivált.” Mire azonban “felnőttek”, kíváncsiak lettek, hogyan boldogulnának otthon, így hazaköltöztek.
“Vettem egy kis garzont Esztergomban, és hitelt vettem fel a felújítására, meg egy kocsira.” A gond akkor kezdődött, miután a páros szakított, és a lány egyedülmaradt az – egyébként egyáltalán nem magas, de a fizetése háromnegyedét kitevő hitellel. “Két nyelvet beszélek, diplomás vagyok, de 80 000 forintott tudtam összeszedni havonta – ebből a hitelem hatvan volt. Másfél évet maradtam otthon – és ha nem segítenek a szüleim, éhen is haltam volna.”
Tímea két éve él Svájcban, és bár – ahogy ő mondja – ott sincs kolbászból a kerítés, de a fizetése bőven elég arra, hogy törlessze a magyarországi hitelét, és még arra is marad pénze, hogy az édesanyját támogassa. “Mindemellett Svájcban jobban élek, mint Magyarországon bármikor korábban – könnyen kifizetem az albérletemet, befizetem az adókat, és ami a legfontosabb: élem az életet!” A hazaköltözés tehát nincs tervben. “Néha eszembejut, hogy ó, de jó is lenne otthon, de tudom, hogy igazából egyáltalán nem lenne jó, mert sajnos az életkörülmények nem teszik lehetővé.
A lány Lausanne városából azt üzeni Magyarországnak: “Akik otthon vannak, azoknak azt tanácsolom: mindenképpen szerezzenek legalább egyszer tapasztalatot arról, milyen is az élet külföldön. Biztos vagyok benne, hogy nem fogják megbánni.
“A külföldön élő magyarok nagyon segítőkészek”
Enikő tanulni utazott külföldre – huszonkét évesen lediplomázott közgazdászként, és mindenképpen szeretett volna egy mesterdiplomát. Az otthoni felsőoktatás nem kínált kedvérevaló programot – így már egy éve Dániában él, ahol a kozmopolita közeget és a kultúrák keveredését szereti legjobban. Videóüzenetében azt javasolja: aki külföldre készül, vegye fel a kapcsolatot helyi magyar társaságokkal – mondjuk a Facebookon.
A lány egyébként imádja Magyarországot, Budapest a kedvenc városa az egész világon, ennek ellenére nem foglalkoztatja a hazaköltözés gondolata – ám abban biztos, hogy ha mégis úgy hozná az élet, nemzetközi diplomájával sokkal könnyebben találna neki való munkát.
“A boldogság nem helyrajzi kérdés”
Én magam 2009-ben, öt évvel ezelőtt költöztem külföldre – ebből egy évet Londonban, és négyet Tel Avivban töltöttem. Itt élünk ma is, az arab óvárosi részen, Jaffában, ahol a rengeteg muzulmán,keresztény, és zsidó mellett sok bohém művész lakik.
Abszolút otthon érzem magam – vallom ugyanis, hogy a nacionalizmus leginkább azok találmánya, akik ideologiát próbálnak találni mások kirekesztésére. Elsősorban a szerelem hozott Izraelbe – a férjem ugyanis Budapesten volt orvostanhallgató, ott találkoztunk hét évvel ezelőtt -, de azt hiszem, ha sosem találkozunk, sem maradtam volna örökké Magyarországon. Szeretem Magyarországot, Budapestet, az operettet, a paprikát, a városlgetet, meg a Lánchíd oroszlánjait, de mindez nem jelenti azt, hogy ne akarnék többet látni, nagyobbat tapasztalni a világból. Az életem úgy alakult, hogy szerencsével és persze munkával nagyjából huszonöt éves koromra összehoztam, amit beterveztem magamnak, és egyszerűen toporgásnak éreztem megmaradni a helyzetben, és belekényelmesedni a pozíciómba.
Nem tartom magam hazaárulónak, mert elsősorban embernek, másodsorban világpolgárnak vallom magam. Örülök annak, hogy Magyarországon születtem, szeretem magamban mindazt, amit a gyökereimtől kaptam, és soha eszembe nem jutna le-, vagy megtagadni, hogy budapesti srác vagyok. Azt sem tartom kizártnak, hogy egy napon – talán akkor már a családommal – azt mondjam: “Nézzük meg, milyen most Magyarországon!” – de nehéz elképzelni, hogy ez az elkövetkezendő néhány évben történjen meg. Sokmindent nehezen emésztek meg az otthoni események közül, és bár pontosan tudom, hogy egy országot soha nem határoz meg a parlamentje (ahogyan Izrael politikája sem jellemzi az összes izraelit), a következő néhány évtized során olyan helyen szeretnék élni, ahol legalább folyamatban van az azonos nemű párok gyermekvállásának, és a melegek házasságjogának ügye.
Magyarországnak azt üzenem, hogy bármi jó: lehet menni vagy maradni – csak megkeseredni ne kelljen. A boldogság alapvetően nem helyrajzi kérdés, de azért ha valaki egész életében arról álmodott, hogy tengerparton éljen, annak nem kell panelban megöregedni. Ami a munkalehetőséget illeti, én minden esetben és minden szakmában a szabadúszó pozícióra pályázom. Abban hiszek, hogy ha az ember maga épít fel egy rendszert, amibe évek hosszú során át gondosan energiát fektet, akkor sokkal stabilabban fog állni a lábán, mintha folyton egy cégtől, egy kormánytól, vagy egy felekezettől várja a megoldásokat.
