Édesapám a napokban posztolt a Facebook oldalára egy képet: egy erős, vállas, jól szituált férfi sziluettjét követő páncélról, amelynek aljában összekuporodva ül egy reszkető emberke. A fotó alá ezt írta: "Hölgyeim... a férfiak javarésze ilyen állapotban van. Kérjük ezt észrevenni, és megfelelően kezelni a helyzetet. A helyes bánásmód kapcsán jelentős változások következ(het)nek be. Minden macsó hazudik... többé-kevésbé. Bocsánat, hogy áruló lettem."
Megosztottam a bejegyzést, és hozzátettem: természetesen egyértelmű, hogy az übermagabiztos nőkre is igaz ez a dolog, csak az elfogadott társadalmi normák alapján ők mutatkozhatnak gyengének. Egy férfi viszont nemhogy a felesége, de sokszor a barátai és önmaga előtt sem mer gyöngének és törékenynek látszani, mert egy hülye társadalmi dogma fontosabbá vált, mint az emberi megközelítés: az én fájdalmam a te fájdalmad is, mindegy, hogy farkad van vagy puncid.
Jó vagy rossz ötlet a hisztéria?
A bejegyzés alatt komoly beszélgetés kavarodott, és mindenkit az érdekelt, mégis mi az a bánásmód, amivel erősíthetjük és támogathatjuk egymást egy kapcsolatban anélkül, hogy folyton tökéletességet kellene mímelnünk, miközben belül mondjuk épp legszívesebben ordítanánk.
Az ember idegei néha összeroppannak, vagy legalábbis elveszíti a fejét, és össze-vissza kiabál, mond egy csomó sértő doldot a környezetének (rendszerint a szeretteinek), majd a jó kis idegroham után (legrosszabb esetben pár nap elteltével) megnyugszik, és elvárja, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágsba. A gond csak az, hogy az efféle kapcsolatgyilkos viselkedésformák nem így működnek: ezek a tettek komoly károkat hagyhatnak maguk után. Ilyen például, ha valaki csalódik bennem. Vagy olyasmit tettem-mondtam a kirohanásom alatt, amit - még ha nem is gondoltam komolyan -, lehetetlen meg nem történtté tenni.
Ezt megtapasztalva az ember inkább lemond azokról a jó kis idegrohamokról - hiszen egy idő után rájön, hogy többet ártanak, mint használnak -, a gond csak az, hogy azért az éhség egy-egy frissítő dührohamra ettől még megmarad.
Édesem, van kedved egy jót veszekedni?
Itt jön be a képbe a dühroham "legalizálása". Mi volna, ha azokban a pillanatokban, amikor valaki nem képes megfékezni magát, egyszerűen csak bejelentené: "Drágám, én most összeroppanok, egy szavamat se vedd komolyan. Mindenféle irracionális dolgot mondok és teszek majd, és valószínűleg sértegetni és hibáztatni foglak. Két lehetőséged van: vagy beszállsz a dologba, és te is kihasználod a lehetőséget egy kiadós veszekedésre, vagy egyszerűen végignézed a dührohamomat kívülállóként, mintha színházban lennél." Erre pedig a másik fél azt felelné: "Édesem, csodálatos ötlet, én is tiszta stressz vagyok, és hát ki mással veszekedhetnék legálisan, mint olyasvalakivel, aki igazán közel áll hozzám, szeretem és megbízom benne, és így azt is tudom, hogy akkor is mellettem marad, ha szörnyűségeket vágok a fejéhez. Veszekedjünk egy jót, de ne feledd: ha kifáradunk, újra önmagunk leszünk, és emlékezni fogunk, hogy ez az egész csak egy játék volt."
Ön szerint mi a megoldás?
Azt hiszem, az ilyesmit nevezhetjük értelmileg és érzelmileg nyitott kapcsolatnak - bár ezt a kifejezést általában más értelemben, kizárólag a szexuális szabadosságra szokták használni. Pedig a nyitott kapcsolat számomra inkább azt jelenti, nem csinálunk úgy, mintha nem lennének vágyaink, ösztöneink, nehézségeink, legyen szó egy veszekedésről, a szexről, vagy a személyes fejlődésünkről.
Hogyan vezethetne őszinteséghez, egységhez és összetartozáshoz egy olyan viszony, amelynek harmóniája azon áll vagy bukik, hogy képesek-e a szerelmesek elhitetni a másikkal, hogy tökéletesek? Szerintem sehogy.
