Divat a gasztronómia, egyre több embernek - férfiaknak is - lesz hobbija a főzés, és egyre több cég látta meg a lehetőséget egyestés, inkább élményt, mint komoly szaktudást adó főzőtanfolyamok szervezésében. Néhány napja én is kipróbáltam egyet - vicces volt és nagyon szórakoztató.
Az elmúlt Karácsony nálunk a tanulás jegyében zajlott. Komolyan. A sógornőm borismereti kurzusra kapott beutalót, az anyukámat jobb agyféltekés rajztanfolyamra írattuk be, és gazdát cserélt három főzőiskolás kupon is. Az egyiket a húgommal közösen kaptam, a másikat pedig a férjemmel. Utóbbi volt olyan rendes, hogy nem passzolta át a jegyét a húgomnak, hanem velem tart, igaz, cserébe ő választhatta ki, hogy melyik kurzusra menjünk. (Marokkóit választott, de erről majd máskor.)
A családban a húgom és én vagyunk a főzőbubusok, ő egyszer már egy magazin által rendezett salátakészítői vetélkedőt is megnyert, de főzőiskolában még egyikünk sem volt. A Kuktaparty nevű hely egyik olasz kurzusára kaptunk belépőt.
A megérkezés olyan volt, mint amikor egy olyan házibuliba mész, ahol senkit nem ismersz. Szólt a zene, egy nagyon kedves hölgy üdvözölt minden érkezőt (olyan 10 perccel korábban érkeztünk, de már a társaság fele ott volt) megmutatta, hogy hová tegyük a kabátot, és leültetett az egyik asztalhoz.
A terem inkább kávéházra emlékeztetett, mint konyhára, kivéve, hogy az asztalok a fal mellett voltak, középen pedig konyhaállomások, (illetve dolgok, amiket én így neveztem magamban, valójában nagy, körbeállható gáztűzhelyek, amelyeknek pult, szekrény és fiók részük is volt). Ja, és a tűzhelyeken kívül tálalóasztalok, amiken már elő voltak készítve a főzés hozzávalói.
Az egyik tulajdonos is ott volt, körbe járkált az asztalok körül, mindenkivel váltott néhány szót, de a vendégek ekkor még eléggé meg voltak illetődve, így nem voltak túl bőbeszédűek, kivéve persze engem. (Na jó, de én akkor már tudtam, hogy meg fogom írni a tapasztalataimat.)
Komolyan érdekelt viszont, hogy – mivel ez egy viszonylag új főzőiskola – miért gondolja azt egy vállalkozó, hogy van még hely ezen a piacon. Tavaly ugyanis gomba módra nyíltak egymás után a főzősulik, és bár ajándéknak is divatos, meg maga a főzés is divatos, ennyi iskola nekem túl soknak tűnik. Ő erre azt válaszolta, hogy ő úgy gondolja nekik mindenképpen van még helyük, egyrészt mert nagyon jó ötleteik vannak, másrészt meg mert az ötletek mellett még néhány másik étterme is van, és a szinergiákat nagyon jól ki tudja használni.
Emellett – ezt már a honlapon is észrevettem, – sikerült megnyernie támogatónak az Elektroluxot, és bár ennek a megállapodásnak a részleteiről nyilván nem kezdtem faggatózni, de ha a felszereléseknek csak egy részért ingyen adja a cég, az már jónéhány milliós spórolást jelenthet. (Ezt teljesen hasra csapva mondom, mert fogalmam sincs mennyibe kerülhetnek.)
Nagyon sokat csevegni nem volt idő, mert közben mindenki megérkezett és megkezdődött a tanfolyam. A házigazda hölgy bemutatta a séfet, majd testületileg elvonultunk kezet mosni, illetve aki kíváncsi volt, az megnézhette hogyan néz ki egy igazi nagyüzemi étkezde konyhája. (A kurzus egy nagy, Váci úti irodaház aljában volt, aminek ez a cég üzemelteti az éttermét.)
Természetesen mindannyian kíváncsiak voltunk. Elvben ugyan tudja az ember, hogy van ISO, meg HACCP, meg ilyenek, de akkor is furcsa volt látni, hogy egy ilyen profi nagykonyhában minden acélból van, jóformán slaggal lehetne takarítani, (persze olyan slaggal, amiből fertőtlenítő folyik) de azért ha választanom kellene, inkább lennék gasztroblogger vagy hobbiszakács, mint Michelin csillagos séf, akinek egész nap egy ilyen fémdobozban kell melóznia.
Kezdjük a tortával
Az eleje furcsa volt. A menüt már előre megnéztük, azt is tudtuk, hogy majd meg fogjuk enni, arra viszont szerintem senki nem számított, hogy elsőként a tortát fogjuk elkészíteni. Hamar kiderült, hogy ez a torta (Perugina olasz csokoládétorta málnatükörrel, akármi legyen is az) olyan, hogy előbb sülnie, aztán hűlnie kell, ezért kellett előre venni.
Az eredeti terv szerint a résztvevők négyes csoportokra oszlanak egy-egy főzőállomás körül. Mivel azonban tortából csak kettőt sütöttünk, kettéosztották a csapatot, ami olyan 10-10 főt jelentett. Még senki nem ismert senkit, és nem ittunk elég bort sem, ezért itt már inkább gimnazista osztálybulira kezdett emlékeztetni a dolog, ahol 35 év körüli gyerekek vannak. Mindenki sután álldogált, kivéve a séfet, aki ide-oda ugrándozva hajtott minket, hogy keverjük a csokikrémet, törjünk tojást, mérjük le a vajat.
Végül mindenki belefogott valamibe, és innentől már sínen volt a dolog, kivéve, hogy még semmiről nem tudtuk, hogy van-e, és ha igen, hol kell keresni, ezért aztán a mi csapatunk a vajat, úgy ahogy volt, felkente a konyhamérlegre, ahelyett, hogy előbb tálba tettük volna Ez így utólag elég ciki, mert a mérleg nem nézett ki túl jól utána...
A tortáról hamar kiderült, hogy valószínűleg a világ leghizlalóbb tortája. Ne értsetek félre, nem vagyok olyan betegagyú, hogy tortasütés közben azon gondolkodjam, hogy mennyire hizlal. A torta az torta, hizlal és kész. De ezentúl, ha étteremben tortát rendelek, már tudni fogom, amit tudok.
Elmondom. Ahhoz, hogy annyira finom legyen a torta, mint az éttermekben (márpedig ez annyira finom volt), a következő hozzávalók kellenek. Az aljába, a vékony tésztaréteghez darált keksz, vaj és cukor. A tetejére, a nagyon vastag csokikrémhez pedig rengeteg vaj, rengeteg cukor, rengeteg mandulaforgács, rengeteg olvasztott csoki és öt tojássárgája. Ja és erre jön még a málnatükör, ami egy cukros málnaszósz, mandulaforgács, és porcukor.
Az ismerkedés elkerülhetetlen
Volt egy-két egyedül érkező fiú, és sok barátnőkből (vagy tesókból, mint mi) álló pár. Meg igazi párok is. Mivel négyes asztalok vannak, az ismerkedés elkerülhetetlen, és aki szeretne ismerkedni, annak szerintem ez ideális fórum, mert az egyik közös érdeklődés máris adott. Plusz nem lóg ki annyira a lóláb, mint mondjuk, ha tánciskolába megy az ember.
A mi négyes asztaltársaságunk csajokból állt, nagyon jól megtaláltuk a hangot, boroztunk, és rengeteget nevettünk. Ők Bónusz Brigádos kuponnal jöttek, érdemes azt is figyelni, mert elég nagy kedvezményeket lehet kapni.
Momentán egyikünk sem akart ismerkedni, de észrevettünk egy langaléta, rémült arcú fiút, aki egyedül jött, és úgy tűnt, hogy ő kifejezetten ismerkedni szeretett volna. Csakhogy látszott rajta, hogy az a fajta, aki az ilyen szituációkban nem mer megszólalni. Mivel azonban itt muszáj megszólalni, akármit mondasz is, az nem lehet ciki, mert ugye olyanokat kell mondani, hogy Nem láttad a parmezánt?, meg Felvágnád ezt a hagymát?, ahonnan már csak egy lépés az És egyébként te hol dolgozol?.
Közben iszogattuk a bort és készítettük a többi fogást, és már nagyon éhesek voltunk, de az előétel előtt még előkészítettük a főételt. Viszonylag egyszerű fogások voltak, de azért egy-két praktikát megtanultam. Például, hogy hogyan kell nagyon finom (és nem seízű, szotykos) paradicsomszószt csinálni igazi paradicsomból, meg azt, hogy nem mindegy mikor öntjük a bort az ételhez, mert ha a végén, akkor savanyít rajta, valamint azt, hogy ha keményítőt szórunk a húsra, akkor puhább lesz. (Ezek után csak azt nem tudom miért keményítőnek hívják, na mindegy.)
Most már olyan sokat írtam a borozásról: a részvételi jegy mellé sajna csak egy pohár bor és egy üdítő jár, a többit a pultnál lehet megvásárolni, illetve lehetséges ún. korlátlan italcsomag választása, 1890 forintért. Ebben négyféle bor, sör, illetve üdítők vannak benne.
Mire végre nekikezdtünk az előételnek, már mindenki olyan éhes volt, mint a farkas. Az asztaltársaságunkkal rájöttünk, hogy a napirend kialakításában bizonyára a cég alkalmazott pszichológusa segített, aki szerint fontos, hogy a résztvevőknek legyen sikerélménye. Ekkora ugyanis szerintem már nagyjából bármit megettünk volna. Akárhogy is, azt már az előételnél megállapítottuk, hogy remek szakácsok vagyunk, és ez az érzet csak erősödött bennünk a főétel, és aztán a csodatorta elfogyasztása közben.
A házibuli hangulat nem múlt el, de átváltozott egy nagy baráti társaság igazán jó bulijává, ahol mindenki eszik-iszik, sztorizik. (Egyébként utóbb kiderült, hogy van lehetőség igazi, zártkörű házibulik szervezésére is, akár egész nagy társaságban.) A séf körbejárt, szemmel láthatólag megkönnyebbült, mindannyian elkészítettük a vacsorát, senki nem vágta le az ujját, nem gyulladt fel semmi, csak szegény konyhamérleg lett vajas, de az igazán semmiség.
Minden asztalhoz odaült beszélgetni, áradozott, hogy milyen fantasztikusan remek szakácsok vagyunk (udvarias, kedves ember) és mi is kérdezgettük őt, ami sokkal érdekesebb volt, mert bár ránézésre fiatalnak tűnt, annyi országban, annyi hajón, annyi konyhában dolgozott az élete során, hogy az alapján legalább nyolcvan évesnek kellett volna lennie. Akárhány éves is, nagyon jó történetei voltak, hallgattuk volna még, de a 3 óra nagyon hamar eltelt, sőt a tervezett 9 helyett inkább fél 10 volt, mire mi elmentünk, de akkor még a társaság fele ott volt.
Szerintem abszolút jó ajándékötlet a főzőiskolai kupon, sokkal jobb, mint például egy pulóver, ami nem biztos hogy tetszik, vagy egy ezredik háztartási ketyere. A férjemmel mi úgy csináltuk – mivel nem voltunk teljesen biztos benne, hogy a sógornőmnek mihez lesz kedve –, hogy mi készítettünk neki egy szimbolikus ajándékkupont, és ő választhatta ki, mit és hol szeretne tanulni. A kuponon felsoroltunk hat szimpatikusnak tűnő főzőiskolát, valamint csoki, bor és sajtismereti tanfolyamokat - ő végül egy bortanfolyam mellett döntött.
