„A saját traumáimat is ki tudom fejezni a művészeten keresztül” – interjú Horváth János Antallal

Sportoló, Aston Villa-drukker, történetmesélő magyar apuka – röviden így jellemezné magát Horváth János Antal. A Nagymarosról származó rendező, drámaíró, műfordító, forgatókönyvíró számára a történetmesélés menedék és küldetés egyszerre.

Munkájában személyes traumák és társadalmi kérdések találkoznak, hogy egymással, egymás mellett formálódhassanak történetté. Mint mondja, ha egyetlen kívánsága lehetne, csupán türelmet kérne, hogy a gyerekei ne érezhessék azt soha, hogy valamit nem csinálnak jól. Interjú.

Ha nem mondhatnád el azt, hogy mivel foglalkozol, akkor hogyan mutatkoznál be?

Mindig azt mondom magamra, hogy történetmesélő vagyok, mégis a legfontosabb címkém az, hogy apuka vagyok. Egy magyar apuka.

Horváth János Antal rendező, drámaíró, műfordító, forgatókönyvíró

Fotó: Kiss Marietta Panka

Mit jelent számodra ez a magyar apaság?

Az apukaság nagy felelősség, egy édes teher, amely együtt jár, egy korábban, a gyerekeim születéséig teljesen ismeretlen, iszonyatosan csodálatos szeretet megélésével. Hatalmas felelősség az, hogyha már megajándékoztak engem ezzel, nem szabad őket elrontani. A magyarságom ebben azt jelenti, hogy mindazzal, amit tenni szeretnék, a magyar kultúrát szeretném építeni, és a ránk hagyott, csodálatos tradíciókat, nemzeti értékeket tovább vinni és közvetíteni a gyerekeim és a társadalom felé.

Ezt hogyan közvetíted a gyerekeid felé?

Próbálom nekik megmutatni azt, hogy mi mindenre lehetnek büszkék. Szeretném, ha megtapasztalnák a természet szeretetét, a hazánk és a család fontosságának értékeit. Mi szerencsések vagyunk, mert a feleségem (Lovas Rozi – a szerk.) szülei és az én szüleim is élnek, aktívak, nekem még van két nagymamám is, ezért a gyerekek egy többgenerációs együttlétet is át tudnak élni. Szerintem nagyon fontos, hogy a történelmünk folytonosságát lássák is.

Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Nagyon sokat sportoltam, mozogtam, sok időt töltöttem a szabadban, nagymarosi gyerekként, a Dunán is. Nagy szabadságban nőttem fel, mai fejjel nehéz is megérteni, hatévesen hogy engedtek el a szüleim a Dunában megtanulni úszni; ma már akkor rettegek a sodrástól, amikor a gyerekek derékig vannak a vízben.

Alapvetően nagyon boldog és szerencsés gyerekkorom volt, bár miután pufi gyerek voltam, kicsi koromtól a testkép fontosságát vagy zavarát ránk aggató, furcsa, szociális játszmákból adódóan sok frusztrációt éltem meg és vittem tovább.

Ennek a lenyomata az életem egy csomó pontján most is megjelenik, de igyekszem levetkőzni a rossz reflexeket. A szüleim nagyon szerettek és támogattak mindenben, amíg ki nem találtam, hogy a színművészeti egyetemre akarok menni. Ott volt egy megbicsaklás, de aztán újraéledt a támogatás, amikor azt látták, hogy elérem, amit szeretnék, és igyekszem abban a legjobb lenni.

Horváth János Antal feleségével, Lovas Rozi színésznővel két közös gyermeket nevel

Fotó: Kiss Marietta Panka

Gyerekként is színházi ember szerettél volna lenni?

Egyáltalán nem. Úgy jött, hogy ki kellett találnom érettségi előtt, mivel fogok foglalkozni és melyik egyetemre megyek. Semmi sem volt még a fejemben, így elkezdtem azt kutatni, hogy mit szeretnék csinálni. Miután magyarórákon is a szöveggyűjteményt bújtam, meg írni szerettem és filmeket nézni, ezért elkezdtem ebbe az irányba nézelődni. Aztán láttam az interneten egy videót, amelyben a későbbi tanáraim, Schulze Éva és Németh Gábor mutatja be a forgatókönyvíró szakot.

Az írás hogyan jelenik meg a mindennapjaidban? Hogyan alkotsz, amikor nincs ihleted?

Apukám mindig azt mondta, hogy egy jó írónak nem ihlet kell, hanem előleg. A viccet félretéve, egy idő után az ihlet egy másodlagos szempont lesz. Azzal érdemes foglalkozni, ami a legjobban érdekel, és azzal, ami diszkomfortot okoz, ha nem beszélsz róla. Ha a közlésvágy ennyire erős, az hozza magával a szorgalmat is. Amikor az ember sokat foglalkozik olyan dolgokkal – például sorozatírással –, amelyek alapvetően nem a saját önkifejezését szolgálják, akkor megtanulja egy idő után, hogy ennek vannak gyakorlati módszerei. Azokban a feladatokban én mindig azt a karaktert keresem, akivel menni tudok, vagy azt az emberi pillanatot, amit szeretnék jobban kibontani. Ha az ember talál magának ilyen szikrát az alkalmazott írásban is, akkor az onnantól kezdve el tudja veszíteni a „munkaszagát”.

Mégis nehéz ezt összehasonlítani azzal, amikor az ember önmagáról vagy a teremtésvágy gesztusával olyanról ír, ami őt belülről nyomja. Az sokkal emelkedettebb állapot és szinte eufórikus, ha az a színpadon meg is jelenik.

Mindeközben azt gondolom, hogy sem az írást, sem a színházi rendezést nem szabad túlmisztifikálni, mert valójában ez egy szakma, amely szabályait az egyetemen minél hatékonyabban meg kell tanulni, onnantól pedig igazából a gyakorlatban lehet tökéletesíteni, vagyis megpróbálni ahhoz közelíteni.

„Én mindig azt a karaktert keresem, akivel menni tudok”

Fotó: Kiss Marietta Panka

Mesélsz ezekről a „belülről nyomó” történetekről?

Amikor például édesapa lettem, nagyon sokat foglalkoztatott a felnőtté válás és a felelősségvállalás története, az, hogy különböző társadalmi szerepeket milyen nehéz felvenni vagy leadni. Aztán tavaly szerettem volna az egészségüggyel foglalkozni, mert nagyon megérintett, hogy hány segítő szakmában dolgozó esik depresszióba, és milyen kevés segítséget kapnak a terheik viseléséhez azok, akik mindannyiunkon segítenek. Mindig valahogy megfog egy téma. Amikor Az éjjel soha nem érhet véget című előadásunkat írtam, az az ötlet fogott meg, hogy

Azt gondoltam, ha ezt a kettőt valahogy össze tudjuk kapcsolni, akkor igazán átélhetővé tudnánk tenni, hogy Magyarországon ma mennyire határozza meg valaki életét az, hogy hova született, és mennyire van esélye kitörni ebből. Azt gondolom, hogy a színház, a művészet és a film feladata az, hogy érzelmileg átélhetővé tegyen olyan dolgokat, amelyeket egyébként – az egyéni távolság miatt – nehéz megérteni. Van egy példa egy új darabunkban: ha olvasunk egy hírt arról, hogy valaki egy levágott fejet talált egy bokorban, mindenki a levágott fejjel foglalkozik, pedig nem az a történet, hanem az, amire senki nem gondol, hogy mi történik azzal az emberrel, aki rátalált, ő hogyan dolgozza fel ezt a traumát.

Miért fontos neked, hogy ilyen témákat dolgozz fel?

Van ebben egy nagyon erős, jutalmazó érzés – talán ez a legjobb szó rá –, amikor az ember azt érzi, hogy ha nem is nagy léptékben, de képes társadalmi változásokat elindítani, segíthet traumákat átélt embereknek feldolgozni a nehézségeiket, vagy akár csak azt megmutatni nekik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.

Ez önmagában is felszabadító, és közben az is az, amikor a saját traumáimat, feszültségeimet és problémáimat én is ki tudom fejezni a művészeten keresztül.

Ez sokszor egy win-win helyzet: az írás folyamatában én is rengeteg mindent ki tudok adni magamból, apró részletekben, mondatok, gesztusok, pillanatok szintjén. Az pedig, hogy nehezebb társadalmi témákat viszek színpadra, részben ebből fakad. Van abban valami nagyon megható, felszabadító és igen, jutalmazó, amikor az emberek utána beszélgetnek ezekről. Amikor a színház nem esztétikai bravúrok bemutatására szolgál, nem kiállításként működik, hanem történetek hatnak, karakterívek maradnak meg, felismerések és mondatok hagynak nyomot a nézőkben. Ez bennem minden küldetéstudatot kielégít.

„Az írás folyamatában én is rengeteg mindent ki tudok adni magamból”

Fotó: Kiss Marietta Panka

Milyen a közös munka a feleségeddel?

Nagy élmény, hihetetlenül inspiráló alkotó, és külön öröm számunkra, hogy a gyerekeink azt látják, hogy anya és apa együtt dolgoznak, és valóban szeretik, amit csinálnak. Azt látják, hogy mindennap örömmel megyünk, és hogy munka közben kreatív energiákkal töltjük fel egymást. Ez nekünk is sokat jelent, de talán még fontosabb, hogy ők ebből mit visznek magukkal. Azt érzik, hogy a munka nem feltétlenül egy olyan dolog, amit el kell viselni vagy utálni kell, nem valami kényszer, „amibe belehal az ember”, hanem lehet örömforrás is.

Milyen gyakran viszitek haza a munkát?

Miután Rozi is a Loupe egyik nagyon fontos arca, a művészeti tanács tagja, ezért rengeteg kreatív kérdést megbeszélünk egymással otthon is. Sok mindenben kikérem a véleményét, gyakran beszélgetünk a színházról, de furcsa is lenne, ha nem így lenne. Ez ebből a szempontból nem olyan, mint egy szakipari munka, ahol az ember leteszi a kesztyűt a gyárban, majd másnap felveszi, és addig teljesen más életet él. Az alkotói munkát nem igazán lehet kikapcsolni, folyamatosan jelen van az életünkben. Valahogy állandóan ott dolgozik bennünk, és emiatt természetes módon a mindennapjaink részévé válik. Ez így is van rendjén, nem baj, hogy nem tudjuk kikapcsolni.

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?

A legtöbb időmet a gyerekeimmel töltöm, ami elég jól keretbe is foglalja a napjaimat: vinni kell őket az óvodába, értük kell menni, közben a fiam focizik, a kislányommal együtt úsznak, és ezeket nagyon szeretem nézni. Emellett én is sportolok, amatőr szinten kézilabdázom, és amikor ez nincs, akkor is sok mozgással telik a szabadidőm: járok konditerembe, futok, falat mászom, Rozival sokszor squasholunk. Ha időnk engedi, szívesen mennénk újra szörfözni is.

Mozgékony család vagyunk, nekünk fontos, hogy naponta legalább húsz percet mozogjunk, mert az tényleg kikapcsolja az agyat.

Ezek mellett olvasok, sorozatokat nézek, néha filmeket is – próbálom ilyenkor levetkőzni az elemzői szemléletet, mert aki ezzel foglalkozik, óhatatlanul észreveszi, hogy egy jelenetet hány lámpával világítottak meg, vagy hogy az hogyan van felépítve technikailag. Igyekszem ezt kikapcsolni, és inkább arra figyelni, hogy mitől működik egy történet: milyen fordulatokkal él, hogyan építi fel a karaktereket.

Amellett, hogy sokat sportol, szívesen néz focit is

Fotó: Kiss Marietta Panka

Ezen kívül néha focimeccseket is nézek. Az Aston Villa a kedvenc csapatom, az ő mérkőzéseiket igyekszem minden héten követni, és az is érdekel, hogy éppen mit nyilatkozik az edző, milyen átigazolási pletyka röppen fel.

Kicsit vicces, hogy egy birminghami csapathoz kötődöm érzelmileg, de közben mindenkinek szüksége van ilyen „hóbortokra”, amelyek az identitása részévé válnak.

Végső soron ezekből rakjuk össze magunkat: ha a családom felől nézem, egy magyar apuka vagyok, ha a munkám felől, akkor egy történetmesélő magyar apuka, ha a vallásom felől, akkor egy katolikus, történetmesélő magyar apuka, ha pedig a hobbik felől, akkor egy sportoló, Aston Villa-drukker, katolikus, történetmesélő magyar apuka. Minél több ilyen rétegünk van, annál színesebbé válnak a hétköznapjaink.

Van kedvenc országod?

Magyarország, egyetlen kedvenc külföldi országot pedig nem igazán tudnék mondani. Nagyon szeretem Olaszországot, ott a hegyeket, meg Szíciliát is. Szeretem Spanyolországot, Nagy-Britanniát is, utóbbit általános iskolás koromban bejártam, Franciaországot is mondhatnám, mert Avignont imádom, és sokat síeltem is a francia hegyekben, de Ausztriába is boldogan megyek, mert ott van a legközelebbi síterep. Európán kívül még nem sok lehetőségem volt nagyokat utazgatni, de ha a gyerekek egy picit megnőnek, akkor felpakoljuk őket, és elkezdjük bejárni az ázsiai országokat is, hogy megnézzük, mi van ott.

Családjával pár év múlva szívesen fedezné fel Ázsiát

Fotó: Kiss Marietta Panka

Ha újrakezdhetnéd, csinálnál-e valamit másképp?

Nem tudom, szerintem nem. Nagyon elégedett vagyok az életemmel, most azt érzem, hogy mindent elértem, amire valaha is vágyhattam, sőt, lehet, hogy többet is. Mégis van valami: kevesebbet veszekednék a szüleimmel szabadságkeresés szándékával, és megpróbálnék már gimnáziumban több általános műveltséget magamra szedni azért, hogy az egyetemen ne kelljen annyit pótolnom.

És ha lehetne egy kívánságod, az mi lenne?

Talán az, hogy sose veszekedjek a gyerekeimmel. Hogy amikor épp kezdene elfogyni a türelmem, kapjak még 50 százalékot, és ne legyenek olyan pillanataik, amikor azt érzik, hogy valamit nem csinálnak jól.

Kapcsolódó: „Nők nélkül borzalmas lenne ez a világ” – interjú Szabó Kimmel Tamással