Egy ausztráliai gázlómadár addig rázza a békát, amíg az minden mérgét kiköpi. Utána már csak meg kell mosni egy patakban, és máris kész a vacsora.
Ausztráliában a malukui íbisz egyike azoknak az állatoknak, amelyek az alkalmazkodás királyai. Az emberek közelségét is kihasználták, sokszor szereznek maguknak ebédet a kukákból. Az óriásvarangyokat 1935-ben telepítették be Ausztráliába, a cukornád fő kártevője, a nádbogarak ellen. A lépés azonban félresiklott, és a kontinens egyik legagresszívabb inváziós fajának bizonyult a béka. Sok állat, amelyek táplálékai között egyébként őshonos békafajok is szerepelnek, nem tudnak mit kezdeni a varanggyal, amely méreggel keni be bőrét, így tartva távol a ragadozókat. Nem így az íbisz, amelyik ehhez a furcsasághoz is alkalmazkodott.
Nyerő stratégia: rázni és mosni
Az utóbbi időben a kutatók többször is megfigyelték, hogy hogyan sikerül az íbisznek megkerülnie az óriásvarangy védekező mechanizmusát. Miután elkapta a békát, a madár addig rázza, míg a stressztől a béka ki nem adja minden mérgét, amit a feje hátsó részén található mirigyeiben tárol. Ezután a madár elviszi a varangyot a legközelebbi patakhoz, ahol lemossa róla a mérget. Így már biztonságosan meg is eheti.
Félresikerült biológiai fegyver
Az óriásvarangyokat a nádbogarak ellen telepítették be Ausztráliába, miután a 20. század elején Puerto Ricóban hatásosnak tűnt használatuk a cukornád kártevői ellen. A lépés sikerén felbuzdulva Ausztrália mellett Pápua Új-Guineába, a Fülöp-szigetekre, bizonyos Japánhoz tartozó szigetekre, Hawaiira és a legtöbb karibi szigetre is betelepítették őket. Azóta a legtöbb helyen már kártevőnek számítanak, amelyek komoly veszélyt jelentenek az ökoszisztémára és az őshonos fajokra.
A nádbogarak a cukornád legnagyobb kártevői. Az Ausztrália számára gazdasági szempontból nagyon fontos növény leveleivel táplálkoznak, ám a legnagyobb gondot a lárvái jelentik, amelyek a gyökereket eszik.
Mivel a kifejlődött bogaraknak kemény a páncélja, a petéket pedig leggyakrabban a föld alá teszik, nehéz hatékonyan védekezni ellenük.
Rovarirtószerek használata sem működött, mert a vegyszerek más, hasznos ízeltlábúakat is elpusztítottak. Az akkori szakemberek felbuzdultak egy korábbi, hasonló betelepítés sikerén, amikor a fügekaktuszok ellen 1925-ben egy molylepkefajjal védekeztek. Az óriásvarangyok azonban nem bizonyultak nyerő választásnak. Noha olykor-olykor esznek nádbogarat, általában inkább mást részesítenek előnyben: ízeltlábúakat, rágcsálókat, kisméretű madarakat és növényeket.
Toadzilla, a óriásbéka: a nagynál is nagyobb
1935 júniusában 102 óriásvarangyot szállítottak hajón Ausztráliába Hawaiiról. Noha egy elpusztult az úton, a maradék 101 is bőven elégnek bizonyult: két éven keresztül fogságban szaporították őket, és
1937-re már 62 ezer varangyot engedhettek szabadon az ország különböző pontjain.
A békák őrültmód sokasodni kezdtek, 2011-re 200 millió fölöttire becsülik a számukat, napjainkban pedig a kontinens szinte minden területén megtalálhatóak. Az óriásvarangyok az egyik legsikeresebb inváziós fajnak számítanak. Lényegében az összes országban megtelepedtek és elterjedtek, ahova betelepítették őket, és remekül alkalmazkodtak a különböző körülményekhez. Az ausztráliai kontinens átszeléséhez például az 1990-es években évente 40 kilométert vándorolnak. Ám az idők során a kutatók megfigyelése szerint
egyre hosszabbá és izmosabbá vált a lábuk, így 2014-ben már évi 60 kilométert is meg tudtak tenni 12 hónap alatt.
Ezzel párhuzamosan a békák mérete is nőtt: 2023-ban a Conway Nemzeti Parkban egy 25 centiméteres, 2,7 kilogramm súlyú egyedet találtak, amelyet Toadzillának kereszteltek el, mielőtt elaltatták volna. A sors fintora, hogy a méretnövekedéssel párhuzamosan egyes varangyok újabban ízületi gyulladásban szenvednek.
Küzdelem az özönfaj ellen
A kutatóknak jól jön az íbisz segítsége az óriásvarangy elleni küzdelemben. Nem sok őshonos állat birkózik meg a békával, és sok elpusztul mérgező bőre miatt. Megfigyelték, hogy az óriásvarangyok megjelenése után egy adott területen csökken a törpe erszényesnyestek, bizonyos gyíkok és kígyók populációja. A sárgapettyes varánuszok száma például 90 százalékkal csökkent.
A malukui íbiszen kívül azért más őshonos állatoknak is sikerült alkalmazkodniuk ehhez a békafajhoz. Az ausztráliai holló és a barna kánya például megtanulta, hogy
ha a hátára fordítja a varangyot, és a hasát támadja, a béka nem tudja használni a feje hátsó részén található méregmirigyeit.
A húshangyának még alkalmazkodnia sem kellett: az óriásvarangyot saját védekező-stratégiája teszi kiszolgáltatottá. A legtöbb állat ugyanis egyszerűen elszalad a hangyák elől, ám a mérgező béka taktikája a ragadozókkal szemben az, hogy nyugton marad, és hagyja, hogy a mérge riassza vagy pusztítsa el ellenfelét. Mivel a húshangyára nem hat a varangy mérge, a béka mozdulatlanul állva hagyja, hogy a rovarok elpusztítsák.
Az óriásvarangyokat egyébként évről évre irtják Ausztráliában. Olyannyira bevett szokás ez, hogy a Macquarie Egyetem biológusai egy kíméletes megoldást is kidolgoztak, hogyan javasolt elpusztítani a varangyokat. A szakemberek ajánlása szerint az agyonverés helyett inkább
hűtőbe kell őket tenni, mert a hideg hatására lelassul az anyagcseréjük, és nem érzik a fájdalmat.
A legkíméletesebb, ha a hűtőből a fagyasztóba kerülnek, és ott pusztulnak el. Az évről évre megrendezett Great Cane Toad Bust elnevezésű varangyirtás egy héten keresztül tart, ám a hatóságok arra bíztatják a lakosságot, hogy utána is folytassák a békák ritkítását, így tartva kordában az invazív faj egyedszámát.
Ha szívesen olvasnál még érdekes állatokról, kattints ide!
