Háromszor annyi idő és 15-ször annyi pénz volt megvalósítani, mint ahogy tervezték, az építész pedig menet közben otthagyta a projektet. A Sydney-i Operaház megalkotása rémálom volt, de Ausztrália egyik jelképévé vált.
A Sydney-i Operaház a város és egész Ausztrália szimbólumává vált. Olyan építészeti alkotás, amelynek kagylókra vagy vitorlákra emlékeztető, összetéveszthetetlen tetőszerkezetét a világ minden táján felismerik, és az ország lakói is méltán büszkék rá. Az építkezés azonban egyáltalán nem ment zökkenőmentesen, sőt, a katasztrofális projektmenedzsment egyik jellemző példájaként emlegetik.
Elszálló költségek, meghosszabbított határidők
Az ötlet, hogy Sydney-nek szüksége van egy impozáns koncertteremre, az elismert brit zeneszerző és karmester, Sir Eugene Goossens nevéhez fűződik, aki akkoriban igazi celebritás volt a klasszikus zenei világban, és szép karriert futott be az Egyesült Királyságban és Amerikában. A második világháború után az ausztrál városba hívták, ahol az Új-Dél-Wales-i Állami Zeneakadémia igazgatója lett. Az ő álma volt egy új, világszínvonalú zenei helyszín létrehozása, még a területet is kinézte hozzá, a Bennelong Point nevű kis szigetet Sydney kikötőjében.
Az évek során a Goossens sikeresen lobbizott a politikusoknál annak érdekében, hogy víziója valósággá váljon. A város vezetése 1954-ben írt ki nyílt pályázatot egy koncertteremre, amelyre 233 jelentkezés érkezett 32 országból. A kormány 1957-ben jelentette be, hogy a bírálóbizottság döntése alapján a szinte teljesen ismeretlen dán építész, az akkor 38 éves Jørn Utzon lett a győztes. Sikere meglepő volt, mert pályamunkája nagyrészt előzetes vázlatokból és koncepciórajzokból állt, valamint a nagyobb léptékű építkezések terén nem volt sok tapasztalata.
Az építkezés 1959 márciusában kezdődött, annak ellenére, hogy Utzon még a kiviteli terveken dolgozott. A kormány azonban sürgette az építkezést, a cél az volt, hogy 1963 elején megtarthassák az operaház ünnepélyes megnyitóját.
De sem a határidőt, sem a költségvetést nem sikerült tartani, mindkettő jócskán túlszárnyalta az eredeti elképzeléseket.
A négyéves projekt 14 évesre nyúlt, míg a költségvetés a kezdeti 7 millió ausztrál dollárról 102 millióra, csaknem a 15-szörösére nőtt – ez még a magyar viszonyok tükrében is meglepő drágulás.
Elhibázott tervek hátráltatták az építkezést
Kezdettől fogva problémák merültek fel a kivitelezéssel és a projekt költségeivel kapcsolatban, részben azért, mert a becslések a hiányos tervrajzok és nem túl körültekintő helyszíni felmérések alapján készültek. Hogy csak egy példát említsünk: menet közben derült ki, hogy a telek nem elég nagy és nem elég erős ahhoz, hogy elbírja a grandiózus épületet. Így a helyszínt több mint 550 darab, 90 centiméter átmérőjű, acélburkolatú betonoszloppal kellett kibővíteni és stabilizálni. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen óriási módosítás drámaian megnövelte a kiadásokat és a projekt időtartamát.
Komoly nehézséget okozott az ikonikus tetőszerkezet megvalósítása is, ennek a kivitelezését is menet közben gondolták újra. A héjazat építése csak 1963-ban kezdődött, abban az évben, amikorra a megnyitót tervezték. Ekkora már csaknem duplájára emelkedtek a költségek, és senki nem mert jóslatokba bocsátkozni, hogy mennyiért és mikorra készülhet el az operaház.
Érdekesség, hogy az építkezést szinte teljesen egészében egy kimondottan erre a célra elindított állami lottó bevételéből finanszírozták.
Megrendelői oldalról is voltak bonyodalmak. A projekt legnagyobb támogatója, Új-Dél-Wales állam kormányfője, Joseph Cahill 1959-ben meghalt. Az építész elveszítette a politikai támogatását, az új kabinet pedig szigorúbban felügyelte a kifizetéseket. Mivel egyre nőttek a költségek, a projekt pedig vontatottan haladt, az új kormány elkezdte visszatartani a pénzeket. A második, a külső héj kivitelezését tartalmazó szakasz lelassult, Utzon pedig 1966-ra úgy érezte, kénytelen kiszállni a projektből, mert nem tudja megvalósítani az elképzeléseit.
Az építész soha nem látta élőben világhírű művét
Az operaház építését három ausztrál mérnök vette át – de tervek nélkül kellett dolgozniuk. Utzon ugyanis semmit nem adott át nekik. Meg volt győződve arról, hogy az új csapat kudarcot fog vallani, őt pedig visszahívják a projekt élére. De nem így történt: az épület akkori szerkezete alapján új terveket készítettek, ami újabb súlyos összegekkel növelte a kiadásokat és az építkezés idejét.
A sértett dán építész megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Ausztráliába. Ehhez tartotta is magát, hiába hívták meg végül az operaház 1973-as megnyitójára, amelyen II. Erzsébet királynő avatta fel az épületet. Jørn Utzon így soha nem látta élőben munkája végső eredményét.
A katasztrofális építkezés ellenére a több mint 50 éves Sydney-i Operaház elérte azt a szerepet, amelyet szántak neki, és évtizedek óta a világ egyik ikonikus épületeként tartják számon. 2007-ben – egy évvel Utzon halála előtt – felkerült az UNESCO világörökségi listájára. Annak idején így méltatták az épületet: „a Sydney-i Operaház önmagában is az emberi kreativitás vitathatatlan remekműve, nemcsak a 20. században, hanem az emberiség történetében is.”
A Sydney-i Operaház 14 évig tartó építése villámgyorsnak tűnik ahhoz képest, hogy a Sagrada Familia 143 év után sincs még kész.
