Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Noha az aranyláz idején rengeteg értékes fém került elő a földből, a legtöbb aranyásónak nem térült meg a szörnyű körülmények között végzett emberfeletti munka, és a mesés gazdagság álom maradt.
Amikor James Marshall 1848. január 24-én John Sutter vízimalmán dolgozva aranyrögöt talált abban a csatornában, amellyel az épülethez akarták vezetni a vizet, nem sejtette, hogy az Amerikai Egyesült Államok történetének egyik legfontosabb eseményét indítja el. A kaliforniai aranyláz gyökeresen megváltoztatta az ország népességi viszonyait, emberek tízezrei indultak hajón, szekéren, lovon vagy akár gyalogosan, hogy megszerezzék a maguk részét az elképesztő gazdagságból.
Ez azonban csak keveseknek sikerült.
A sors sajátos fordulata kellett ahhoz, hogy az aranyláz az USA-t gazdagítsa. Kalifornia ugyanis még az első aranyrög megtalálása után is pár napon keresztül hivatalosan Mexikóhoz tartozott: 1848. február 2-án írta alá a két ország a Guadalupe Hidalgó-i békét, amely lezárta a majdnem két évvel korábban kirobbant mexikói–amerikai háborút. A győztes USA által diktált szerződésben Mexikó lemondani kényszerült területe 55 százalékáról – előtte a mai Egyesült Államok Kalifornia, Nevada és Utah államai, valamint Colorado, Új-Mexikó és Arizona nagy része, illetve Wyoming egy apró darabja a déli országhoz tartozott.
Pár napon múlott 500 millió dollár sorsa
Így került a többi között Kalifornia is az Egyesült Államokhoz, akkor még nem önálló államként – ez majd az aranyláz hatására változik meg. A kaliforniai Sierra Nevada hegységben található American folyó partján akart a svájci származású John Sutter egy mintegy 200 négyzetkilométeres területen, Új-Helvétia néven földművelő-közösséget alapítani. Ehhez építtetett vízimalmot munkásaival – a vizet egy csatornán vezették a malomhoz, ebben lelte az aranylázat kirobbantó rögöt James Marshall. A két férfi a hírt először megpróbálta titokban tartani, ám ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult.
A sors fintora, hogy maga Sutter nem gazdagodott meg az aranyláz alatt: munkásai otthagyták, inkább elmentek aranyat szitálni, a tömegesen érkező aranyásók pedig semmit sem tartottak tiszteletben. Egyre nagyobb adósságai elől úgy próbált menekülni, hogy fiára íratta földjét, aki várost alapított Sacramento néven. Sutter éveken keresztül igyekezett elérni, hogy az USA kormányzata kártérítést fizessen neki, mindhiába – végül öregkorára Pennsylvaniában telepedett le.
„Nagyot dobbant a szívem, mert bizonyos voltam benne, hogy aranyat találtam”
– emlékezett később vissza arra a sorsdöntő pillanatra James Marshall. Ennek ellenére egy darabig még nem tartották hitelesnek az aranyról szóló beszámolókat. Ám előbb egy San Franciscó-i boltos, bizonyos Sam Brannan támasztotta alá a híreszteléseket, amikor egy üvegcse aranyröggel parádézott végig az akkor még mindössze mintegy 200 lakosú városka utcáin, majd maga az USA elnöke igazolta az információt. James K. Polk 1848. decemberi beszédében így fogalmazott: „Az aranybőségről szóló beszámolók olyan rendkívüliek, hogy aligha lehetne hinni bennük, ha nem erősítenék meg őket a köz szolgálatában dolgozó tisztek hiteles jelentései.”
Az első aranyláz
Nem a kaliforniai volt az első amerikai aranyláz. Cabarrus megyében 1799-ben Conrad Reed, egy német telepes fia, mintegy 9 kilogrammos aranyrögöt talált Little Meadow Creekben. Nem sokkal később már 30 ezer ember kutatott itt arany után, és az elkövetkező 30 évben az innen származó aranyból verték az összes pénzérmét.
Tömegeket vonzott az aranyláz
Ahogy az aranyleletek hírének egyre többen hitelt adtak, drámai mértékű népvándorlás indult meg. Az 1846-ban 200 lakosú San Francisco előbb lényegében elnéptelenedett – a férfiak többsége nem tudott ellenállni a gazdagság ígéretének –, majd elképesztő mértékű népességrobbanáson ment keresztül: 1852-re 36 ezren lakták. Ez a változás egész Kaliforniára igaz volt: a nem bennszülöttek száma nagyjából egy év alatt ezerről 100 ezerre ugrott.
Az észak-amerikai kontinensről vagy hajóval – akár Dél-Amerika legdélibb pontját, a tűzföldi Horn-fokot megkerülve, esetleg Panama vékony földszorosán átkelve, és utána hajóra szállva –, vagy pedig népes szekérkaravánokkal a szárazföldön keresztül érkeztek meg Kaliforniába. Az utat azonban sokan nem élték túl: a Donner-társaság története csak egy, noha valószínűleg a leghíresebb a tragédiával végződő kísérleteknek.
A Donner-társaság
A 87 tagú társaság az amerikai középnyugatról indult el még az aranyláz előtt, 1846-ban, ám a történet jól mutatja, milyen kihívásokkal találták magukat szembe a karavánok. A jól bejáratott út helyett a Donner-társaság egy rövidítést, a Hastings-levágást követte. De valahol eltévesztették az utat, és járatlan hegyeken, sivatagos tájakon kellett átkelniük. Végül a Sierra Nevadában érte őket 1846–1847 tele – amikor élelmük elfogyott, a kannibalizmustól sem riadtak vissza a túlélés érdekében. Mikor 1847 februárjában rájuk találtak, már csak 48-an voltak életben.
Nemcsak Amerikán belül indult meg azonban népvándorlás: a világ szinte minden tájáról érkeztek Kaliforniába emberek. Sokan utaztak északra Dél-Amerikából, például Peruból és Chiléből, ám Európából és Kínából is tömegeket csábított a meggazdagodás reménye – csak az utóbbi országból 25 ezren érkeztek. Mindezek után nem meglepő, hogy
az aranylázhoz kapcsolódik az USA történetének legnagyobb népvándorlása: az 1850-es évekre 300 ezren érkeztek Kaliforniába.
Sanyarú volt az aranyásók élete
A hatalmas népességnövekedés hatására egymás után létesültek táborok és városok, amelyekben az aranyásók meghúzták magukat. A bevándorlók első tömegét negyvenkilenceseknek („Forty-Niners”) nevezték, utalva az évre, amikor megérkeztek. Noha valóban rengeteg aranyat találtak ebben az időben – 1849 és 1850 között mintegy 550 millió dollárnyi értékben –, az értékes fém nagy része nem az egyszerű aranyásók, hanem a bányászvállalatok vagyonát gazdagította. Ahogy egy csalódott aranyásó, Sullivan Osborne naplójában írta: „várakozásokkal tele és egy csodás jövő reményében” érkezett, ám csalódnia kellett. Ráadásul annál, ahogy ebben az időben élt,
„egy kutyának is jobb a sora”.
És valóban, az aranyásók szörnyű életkörülmények között kutattak az értékes fém után. Összetákolt faviskókban, sátrakban, esetleg fölfordított csónakokban tengették mindennapjaikat. Rendes utak, közművek természetesen nem voltak, és a higiénés viszonyok is sok kívánnivalót hagytak maguk után, így gyakran tört ki vérhas- vagy kolerajárvány.
Az esős kaliforniai időjárástól az utak könnyen sártengerré változtak, áradások és földcsuszamlások sodortak el életeket és sorsokat. Télen sem volt jobb a helyzet: hóban, jégben próbálták kutatni az aranyat, elfagyott ujjakkal szorongatva a szitát, a serpenyőt vagy a csákányt. Ám az időjárás mellett legalább akkora fenyegetést jelentettek az indiánok, valamint a vadállatok – a prérifarkasok és a grizzly medvék nemcsak a készleteket dézsmálták meg, de embereket is gyakran szétmarcangoltak. Mindezek mellett az aranyásók által fáradságos munkával összekuporgatott aranyrögökre banditák és rablók is lestek.
Mivel az ideiglenes sátortáborokban szinte csak férfiak laktak (1852-ben például az aranyásók 92 százaléka férfi volt), a tábortüzek körül esténként kártyáztak, kockáztak és persze ittak, ami gyakran vezetett erőszakos összetűzésekhez. A nők hiánya miatt a férfiaknak hagyományosan nem maszkulinnak tartott szerepeket is el kellett vállalniuk. Így akadt férfi szakács, ruhatisztító, sőt, prostituált is.
Amikor táncmulatságokat rendeztek, zsebkendőt kötöttek a karjukra azok a férfiak, akik hajlandóak voltak nőként táncolni.
Persze a nemi szerepek elmosódása a nőket is érintette. Sokan férjükkel vagy apjukkal érkeztek, és róluk gondoskodtak. Mások táncoslánynak, bolti eladónak, szakácsnőnek, mosónőnek vagy prostituáltnak álltak. Megint mások férfinak adták ki magukat, hogy magasabb bért kapjanak, mint például Jeanne Bonnet, akit le is tartóztattak emiatt.
Sammy Williamsről viszont csak halála után derült ki, hogy nő – 80 éves koráig dolgozott favágóként.
A leleményes kereskedők jártak jól
Az aranyásók mindennapjai szörnyű körülmények között teltek, ám a sok munka ritkán bizonyult kifizetődőnek. Az aranylázat és az -ásókat kihasználó kereskedők és vállalkozók sokkal jobban jártak. A bányászok ki voltak szolgáltatva a boltosoknak, máshol nem tudtak vásárolni. Így nem csoda, hogy 1849-ben például egy tojás ára mai értéken számolva 25 dollár (9200 forint) volt, fél kiló kávét 100 dollárért (37 ezer forint),
egy pár csizmát pedig 2500 dollárért (920 ezer forint) adtak.
Több híres amerikai sikertörténet itt kezdődött: John Studebaker (a Studebaker autómárka alapítója) például itt kezdte talicskák értékesítésével, és Levi Strauss is itt találta ki 1850-ben a strapabíró munkaruhák iránti hatalmas keresletet látva, hogy ponyvák helyett inkább nadrágokat kezd el árulni.
A polgárháborúra is hatott az aranyláz
Az aranylázban néhány, a szabályt erősítő kivételtől eltekintve leginkább a nagy bányászvállalatok gazdagodtak meg, ám a hatalmas népességnövekedésnek más fontos hatása is volt. San Francisco és Kalifornia lakosainak száma olyan mértékben megnőtt, hogy 1850-ben szabad, vagyis nem rabszolgatartó, külön állammá nyilvánították. Ez komoly feszültséget okozott Észak és Dél között, amelyet az 1850-es kompromisszummal próbáltak megoldani: eszerint Kalifornia szabad állam lett, Utahban és Új-Mexikóban viszont megengedték a rabszolgatartást. Ez azonban csak ideig-óráig, pontosabban 1861-ig tudta orvosolni a szembenállást, amikor április 12-én a Konföderáció elfoglalta a Sumter-erődöt, és ezzel kezdetét vette az amerikai polgárháború.
Az arany utáni hajsza izgalmas sorsokat formált: a klondike-i aranyláz során Belinda Mulrooney például kétszer is elveszítette mindenét, mégis Kanada egyik leggazdagabb nője lett.
