Zimbardo nevéhez fűződik a világ egyik leghíresebb pszichológiai kísérlete. A stanfordi börtönkísérlet azonban több kérdést is felvet, és nem elképzelhetetlen, hogy a sztárpszichológus manipulálta résztvevőit a számára kedvező eredmény elérése érdekében.
1971 augusztusának elején a Stanfordi Egyetem Pszichológiai Tanszékén, a Jordan Hall nevű alagsori helyiségben lázas munka zajlott: egy volt elítélt közreműködésével valódi börtönkörülményeket igyekeztek teremteni. Kialakítottak néhány 2×3 méteres cellát, felszerelték a rácsokat ezek ajtajára, mindegyikbe betettek három-három matracot, továbbá ugyanennyi párnát és takarót. Mindezeken kívül egy szekrény állt még a kivilágítatlan cellákban a leendő fogvatartottak rendelkezésére.
Az alagsorban a hírhedt stanfordi börtönkísérlet előkészületei zajlottak, amelyet az amerikai haditengerészet finanszírozásában vezetett egy fiatal kutató, Philip Zimbardo. Zimbardo vállalta, hogy végére jár a haditengerészetet foglalkoztató problémának, és kideríti, miért olyan gyakoriak az összetűzések a börtönökben a fogvatartottak és a börtönőrök között. Feltevése az volt, hogy a szélsőséges körülmények értékrendtől függetlenül bárkiből kihozhatják a legrosszabbat, és mind a börtönőrök, mind pedig a foglyok meghatározott viselkedésmintákat vesznek fel ilyen körülmények között. Zimbardo újsághirdetések útján toborzott fiatal egyetemi hallgatókat, akiknek 15 dolláros órabérért kellett vállalniuk, hogy két hétig az alagsorban kialakított „börtönben” maradnak. A több mint hetven jelentkezőből végül 24-et választottak ki, többségükben fehér, középosztálybeli, fizikailag-lelkileg egészséges férfiakat, akik közül pénzfeldobással döntötték el, kiből legyen rab és kiből börtönőr. (Érdekes módon a rabok később úgy gondolták, hogy az őröket a nagyobb testméretük alapján választották ki.)
Zimbardo igyekezett úgy kialakítani a körülményeket, hogy azok minél inkább autentikusak legyenek. Ehhez hozzátartozott a fizikai megjelenés is: az őrök egy katonai ruházati boltból választhattak maguknak egyenruhát, és felszerelték őket gumibotokkal, sípokkal és napszemüveggel is. A rabokkal ellentétben, nekik nem kellett állandóan a „börtönben” tartózkodni: nyolcórás műszakjuk után hazamehettek, vagy választhatták a pihenőszobát is. Egy egyetemi hallgató volt az őrök főnöke, maga Zimbardo pedig a börtönigazgató.
Azonosító számot és uniformist kaptak
A „rabok” a kísérlet első napján otthonukban várták, hogy behívják őket. Ez meg is történt, mégpedig úgy, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül valódi Palo Altó-i rendőrök szálltak ki hozzájuk, akik gyakran
szomszédaik szeme láttára „letartóztatták”, majd szirénázó rendőrautóban a rendőrségre szállították őket.
(Ez már önmagában felvet bizonyos etikai dilemmákat.) A „foglyokat” ezután lefényképezték, ujjlenyomatot vettek tőlük, majd jogaik ismertetése után bekötött szemmel egy cellába zárták őket, ahonnan később átszállították mindegyiküket az egyetem alagsorában berendezett börtönbe. Ott levetkőztették és megmotozták őket, majd megkapták azonosító számukat. Kényelmetlen, rosszul szabott uniformist, gumipapucsot és bokájukon láncot hordtak, alsóneműt nem viselhettek, hajukat egy szűk nejlonharisnyával szorították le, így imitálva a foglyok sokszor kopaszra borotvált fejét. Az őrök kizárólag az azonosító számukon szólították őket, így is dehumanizálva a foglyokat.
Durva bánásmód
Az őrök a kísérlet indulása előtti napon eligazításon vettek részt. Zimbardo későbbi tanulmányában azt állította, hogy mindössze annyi volt az utasítása az őrök felé, hogy tartsák fenn a rendet, de ne okozzanak sérülést a foglyoknak. Később azonban előkerültek olyan hangfelvételek, amelyeken tisztán hallatszik, hogy az őröket arra utasították, legyenek kemények, különben nem fog sikerülni a kísérlet. Az mindenesetre tény, hogy már a második napon lázadás tört ki, amit az őrök gumibotjaikat és poroltókat használva levertek. Ezt követően egyre inkább eldurvult a börtönőrök viselkedése: a vécéhasználatot feltételekhez kötötték vagy megtagadták, ehelyett vödröket adtak a foglyoknak, aminek következtében néhány nap után elviselhetetlen bűz lengte körbe az épületet. Az őrök órákig elhúzódó „névsorolvasásokat” tartottak, vagy szórakozásból fekvőtámaszokat csináltattak a rabokkal. Büntetésként megvonták a tőlük az ételt, puszta kézzel takaríttatták ki velük a mellékhelyiséget, és a rosszul viselkedő foglyok celláiból a matracot is kivitték, így nekik a betonpadlón kellett aludniuk, gyakran meztelenül.
„Nem bírok ki még egy éjszakát”
Mindezek következtében a foglyokon hamarosan az idegösszeomlás jelei kezdtek mutatkozni. Egyikük, Douglas Korpi, miután 36 órát töltött a cellában, azt kiabálta: „Jézusom, elégek idebenn! Nem bírok ki még egy éjszakát, nem bírom tovább!” Korpit végül elengedték, és a kísérletet a hatodik napon felfüggesztették, Zimbardo pedig igazolva látta hipotézisét: agresszív környezetben, szélsőséges körülmények között bárkiből válhat könyörtelen agresszor. „A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre” – írta Zimbardo az amerikai képviselőház jogügyi bizottságának.
Csak színlelték?
Zimbardo kísérletét sokáig kritika nélkül fogadták el, és idézték mint az iskolapéldát arra, hogy megfelelően szélsőséges körülmények hatására bárki kegyetlenné válhat, és megalázóan viselkedhet másokkal. Időközben azonban kiderült, hogy Douglas Korpi csak színlelte az idegösszeomlást: ki akart lépni a kísérletből, hogy a vizsgáira készülhessen, ezért először gyomorfájásra panaszkodott, de mivel ez nem bizonyult elegendő indoknak, eljátszotta, hogy összeomlik. Sokak szerint az, hogy Zimbardo maga is szerepet vállalt a kísérletben, alapjaiban kérdőjelezi meg annak objektivitását, csakúgy, mint a tény, hogy utasította a börtönőröket a „ kemény” bánásmódra. Hangfelvételek vannak arról is, hogy nem engedte el azokat, akik szerettek volna kiszállni a kísérletből: azt mondta, hogy csak orvosi vagy pszichiátriai indoka lehet a távozásnak – így nem meglepő, ha a „rabok” az idegösszeomláshoz folyamodtak. Zimbardo ezenkívül egyáltalán nem dokumentálta precízen a történteket, és egyesek szerint eleve úgy tervezte a börtönkísérletet, hogy azt hirtelen megszakítva fejezze be. Állítása szerint az emberek hajlamosak vakon engedelmeskedni a tőlük elvárt szerepeknek; holott valószínűbb, hogy a vezetőiktől kapott bátorítás hatására cselekednek így.
