Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. Ma megnézzük, milyen napi beosztás szerint éltek az uralkodók (feltéve, hogy épp nem háborúztak).
A középkori Európában a királyok (vagy császárok) álltak a hatalmi ranglétra csúcsán, az ő kezükben összpontosult egyszerre a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalom, az ország minden lakosa, beleértve saját családjukat is, alattvalóként engedelmességgel tartozott nekik. Ők látták el az ország védelmét is és az egyéb külpolitikai teendőket, legfőbb hadúrként bármikor összehívhatták a sereget, és ők nevezték ki a kapitányokat, parancsnokokat is. De vajon hogyan teltek egy középkori király mindennapjai, mivel foglalkozott „munkaidőben”, és mivel ütötte el üres óráit az uralkodó? Erre vetünk egy rövid pillantást mai cikkünkben.
Reggeli ébredés a szolgálók segítségével
Mint korábban – a várkastélyokkal kapcsolatos írásban – említettük, a királyok és földesurak az általuk birtokolt kastélyban éltek, ahol népes udvartartással rendelkeztek. A vagyonosabb előkelőségek egyszerre több kastélyt is birtokoltak, és gyakran vándoroltak egyik helyről a másikra, ilyenkor a teljes udvartartást vitték magukkal. A királyok és nemesek szintén gyakran tartózkodtak házon kívül, amikor éppen hadba vonultak és az ország védelmét látták el vagy éppen hódító tevékenységet folytattak.
Amikor viszont otthon voltak, általában jól bejáratott napi rutin szerint telt az idejük, ami természetesen országonként, koronként (hiszen a középkor mintegy ezer évig tartott), illetve az uralkodó saját habitusának megfelelően változott, de mindenütt hasonló alapokra épült. A középkori királyok általánosságban a sokszor idézett „munka-pihenés-szórakozás” hármas szerint osztották be a napjukat, amely alaposan be volt táblázva, sohasem maradt számukra unatkozásra alkalmas üres perc.
Az uralkodó – aki családjával általában saját lakótoronyban élt a kastélyon belül és hitvesével együtt önálló hálószobával rendelkezett – viszonylag korán ébredt. V. Károly 14. századi francia király életrajzírója, Christine de Pisan (akit az első női történetíróként tisztelhetünk) feljegyzései szerint az uralkodó 6 és 7 óra között már talpon volt. Ébredés után a király körül sürgő-forgó személyi szolgák (akik általában különleges bánásmódban részesültek és a személyzet egyéb tagjaihoz képest kivételes előjogok illették meg őket a kastélyban) felöltöztették parancsolójukat az aktuális napi teendőknek megfelelően: ha a vár ura például fontos vendégeket, követséget várt, a szokásosnál elegánsabb öltözetet viselt aznap.
Napi többszöri ima és kötelező reggeli mise
A királyok és nemesek számára rendkívül fontos, az imázsukat döntő módon építő (vagy ellenkező esetben romboló) kérdés volt, hogy mennyire lelkes, odaadó hívei a kereszténységnek és az egyháznak, ezért felöltözés utáni legelső teendőjük a hitbéli kötelességek ellátása volt. Az uralkodó általában saját udvari káplánnal rendelkezett, aki reggel behozta számára az imakönyvet, pontosan megjelölve azokat a passzusokat, melyeket aznap, az épp aktuális egyházi ünnepnek, időszaknak megfelelően, el kellett mondania.
Az imádságok után – V. Károly esetében 8 órakor – a király és hitvese levonult a reggeli misére, amit az említett pap a kastély kápolnájában celebrált. A reggeli imádság mellett gyakran délután és este is imát mondtak a királyok, egyébként uralkodója válogatta, ki mennyire tartotta fontosnak és gyakorolta buzgón a vallási szertartásokat. A 13. században élt francia IX. Lajos annyira mélységesen hívő ember volt, hogy már életében szentként tisztelték, halála után nem sokkal pedig a pápa valóban szentté avatta – többek között ő a borbélyok, a cukrászok, a divatkereskedők, a szabók, az ékszerészek és a tűzijátékárusok védőszentje.
A délelőtt a munkáé
A reggeli mise végeztével a király megreggelizett (általában könnyebb fogásokat evett csak, a reggelit borral öblítette le, étkezés közben pedig harmonikus zenét játszottak, hogy jól induljon a nap), majd elkezdődött a tulajdonképpeni munkaidő, az állam ügyeinek intézése. Először a közemberek járultak a királyhoz ügyes-bajos dolgaikkal: Pisan szerint V. Károlyt már a kápolnából kijövet megrohamozták a különböző rendű-rangú alattvalók, az uralkodó pedig türelmesen végighallgatta problémáikat, kéréseiket, és belátása szerint reagált rájuk. Elődje, az említett IX. Lajos egy fa alatt ülve fogadta a hozzá járulókat. A bonyolultabb kérdésekben a király gyakran nem egyedül döntött, szakértőket foglalkoztatott, akik tanácsaikkal és józan ítéletükkel segítették a munkában.
Voltak azonban olyan uralkodók is, akik kifejezetten ódzkodtak a pórnéppel való személyes érintkezéstől: az 1272-ben trónra lépett I. Eduárd angol király például elrendelte, hogy kizárólag írott petíciók formájában kereshetik őt problémáikkal az alattvalók. Ez természetesen a nép nagy részét kizárta a folyamatból, hiszen a többség nem tudott írni-olvasni és pénze sem volt rá, hogy írnokot fogadjon.
A köznéppel való találkozás után a király tanácsnokaival, hadvezéreivel, bizalmas nemeseivel, az államügyeket intéző hivatalnokokkal és a papság képviselőivel értekezett az országot érintő ügyes-bajos dolgokról, ekkor folyt a tulajdonképpeni kormányzás. Ilyenkor fogadta a hozzá érkezett követeket, hírnököket, illetve országa más részeiből az udvarba látogató vazallusokat is, vagyis intézte a diplomáciai teendőket. Értesült róla, hogyan állnak a hadjáratai, milyen hatással voltak az országra az intézkedései, beszedték-e rendesen az adókat, elégedett-e a nép, illetve az írnokokkal lejegyeztette rendelkezéseit, törvényeit.
Egyes királyok jobban bíztak a földöntúli hatalmak segítségében, és a csillagokból próbálták megfejteni, hogyan alakul saját és a birodalmuk sorsa: Christine de Pisan édesapja, Tommaso de Pizzano például orvosi végzettsége mellett V. Károly személyes asztrológusa volt, a király legbizalmasabb emberének számított. Az udvari csillagjósok divatja nem múlt el a középkor végével: Ronald Reagan amerikai elnök és felesége, Nancy például minden fontos politikai döntés előtt kikérte egy jól ismert San Franciscó-i asztrológus tanácsát.
Kiadós lakoma ebédre
Az államügyek intézése annyira megterhelő volt, hogy két-három óránál nem is tartott tovább, végeztével pedig már várta a finom és kiadós ebéd az uralkodót. A délben vagy kora délután felszolgált többfogásos ebéd a korabeli társadalom legtöbb rétege számára elérhetetlen fogásokkal és megfizethetetlen bőséggel rogyadozott a királyi asztalon. A vadászatok során elejtett vaddisznók, őzek, továbbá galambsült, különböző szárnyasok és halfogások is gyakran szerepeltek a menüben, az ételeket egzotikus és rendkívül drága fűszerekkel ízesítették az uralkodó legnagyobb megelégedésére. Az ebédhez szintén bort szolgáltak fel, ami az egyes királyok ízlésének és habitusának megfelelően akár számos korsóval is elfogyott az étkezés ideje alatt.
Természetesen egyes királyok személyes szokásaiknak megfelelően módosíthatták a napirendet: Pisan feljegyzései szerint V. Károly például egészségi állapota miatt korán, 10 óra körül megebédelt, szünetet tartva a munkában, és ezt követően is többszöri pihenéssel szakította meg a nemességgel, tanácsadóival folytatott tárgyalásokat.
A vadászat volt a legfőbb királyi hobbi
A kimerítő tanácskozásokban megfáradt és az ebédtől jóllakott uralkodó általában lepihent, illetve családjával találkozott, foglalatoskodott. A királyok munkaideje a délelőttre korlátozódott, a nap további részében teljesen szabadon tölthették az időt, általában valamely, a korszakban és a nemesség körében közkedvelt szabadidős tevékenységnek hódolva. A legnépszerűbb időtöltések közé tartozott a lótenyésztés és a lovaglás, illetve a solymászat, amit az előkelő rétegekhez tartozó férfiak és nők egyaránt szívesen műveltek.
A legfőbb középkori szórakozás és mulatság egy király számára természetesen a vadászat volt: az uralkodók gyakran hatalmas, összefüggő erdőségeket birtokoltak erre a célra, a diósgyőri vár déli kapuján át például mintegy 500 ezer négyzetméteres területű, az erdős hegyoldalba is felhúzódó vadászterület állt a magyar királyok rendelkezésére, melynek kialakítását Nagy Lajos kezdte meg. Híres vadászbirtok volt a Visegrád szomszédságában fekvő Dömös, illetve a Pilis és a Börzsöny jelentős része is, főként azok a vidékek, melyeket könnyen meg lehetett közelíteni lóháton.
A nagy királyi vadászatok alkalmával gyakran az egész udvar kivonult, az uralkodói párt vadászok, solymászok, agarászok, apródok, lovászok és egyéb szolgák hada követte – Luxemburgi Zsigmond egyik vadászatán nem kevesebb mint 86 királyi kürtös vett részt. A király legnagyobb becsben tartott solymászai, ebhordozói, fővadászai gyakran előkelő tisztségeket, rangokat szerezhettek, hiszen szakértelmükre, hosszas, gondos munkájukra elengedhetetlenül szükség volt a jó vadászatokhoz.
A lakomákat is szerették
Szintén az udvari élet elengedhetetlen része volt a királyi lakoma, melynek során a kastély ura akár több száz meghívottat is vendégül láthatott – ezzel sorozatunk egyik korábbi részében már részletesen foglalkoztunk.
A királyok olykor egyéb teendőket is elláttak. Több európai országban, különösen Franciaországban és Angliában élt a hiedelem, miszerint az uralkodó gyógyító erővel rendelkezik, és érintése képes elbánni a különböző nyavalyákkal, betegségekkel (erről szintén szót ejtettünk már korábban), ezért ünnepnapokon gyakran járultak elébük a gyógyításra áhítozó népek. A feljegyzések szerint a tömegek nagysága miatt az ilyen ceremóniák gyakran órákig eltartottak, II. Károly nyugati frank király például évente átlagosan 4500 emberen végzett kézrátételes gyógyítást.
A nap végeztével az uralkodót az ebédnél jóval mérsékeltebb, a reggelihez hasonló mennyiségű vacsora várta, majd visszavonult a lakótoronyba, hogy elmondja az esti imádságokat és végül hitvese társaságában álomra hajtsa a fejét.
