Elképesztő megaláztatásoknak tette ki – többek között emberi zsámolyként használta – perzsa ellenfele a legyőzött római császárt, végül szörnyű kínok között végezte ki a bukott uralkodót: az eset a római történelem egyik legkínosabb fejezetének számít.
Valerianus császár i. sz. 253-ban történt trónra lépésekor a római birodalom már hosszú idő óta súlyos belső válságtól szenvedett: öt évtized alatt több mint ötven császár követte egymást, legtöbbjüket néhány hónapnyi uralkodás után eltették láb alól a politikai riválisok vagy az ellenséges seregek. Az új császár uralma ehhez képest hosszúnak és stabilnak számított, hét évvel később mégis utolérte a végzet Valerianust.
Tőrbe csalták a tárgyalni érkezett császárt
A rómaiak ekkoriban a mai Közel-Kelet irányába próbáltak terjeszkedni, igyekezetüket azonban nem nézte jó szemmel a „királyok királya”, I. Sápúr uralma alatt álló Perzsa Birodalom. A perzsák több számottevő győzelmet arattak ezer sebből vérző riválisuk felett, sikereiket a 260-ban vívott edesszai csata koronázta meg, melyben a római sereg történelmének egyik legnagyobb vereségét szenvedte el. Valerianus császár a kudarcok hatására úgy döntött, pénzen fogja megvásárolni a békét az ellenségtől, a perzsa udvarba küldött követeit azonban Sápúr visszaküldte azzal az üzenettel, hogy csak személyesen a császárral hajlandó tárgyalni.
Valerianus így maga kelt útra a perzsákhoz, érkezésekor azonban rájött, hogy tőrbe csalták: Sápúr azonnal elfogatta őt és kíséretét. Zószimosz 5. századi bizánci pogány krónikás szerint a világ addig leghatalmasabb embere rabszolgaként, nyomorúságos körülmények között fejezte be életét, Lactantius, a 3–4. században élt keresztény teológus és író, Nagy Konstantin császár tanácsadója pedig még durvább részletekről számol be Valerianus sorsával kapcsolatban. Elbeszélése szerint Sápúr azért hagyta életben ellenfelét, hogy válogatott megaláztatásokkal bizonyítsa felsőbbrendűségét a magukra és civilizációjukra oly büszke rómaiaknak.
Nem kímélte legyőzött ellenfelét a perzsa király
Az állati sorban tartott császárt a történet szerint a perzsa király emberi zsámolynak használta: nap mint nap, amikor felhágott a lovára, az eléje térdelt Valerianus hátán lépett keresztül. Amikor szó szerint átgázolt szerencsétlen áldozatán, a király mosolyogva emlékeztette őt: „ez a valóság, nem pedig az, amit a rómaiak márványból kifaragnak”.
Rómában eközben a császár fia, Gallienus szerezte meg a hatalmat, akit nem igazán érdekelt megalázott apjának sorsa: semmilyen erőfeszítést nem tett a kiszabadítására, helyette inkább Galliára koncentrált, ahol egykori hadvezére, Postumus ellencsászárrá kiáltotta ki magát és lázadást indított a hatalom megszerzéséért.
Amikor Sápúr ráunt kedvenc emberi zsámolyára, a lehető legkegyetlenebb módon végzett Valerianusszal: forró aranyat öntetett a császár torkába, amely nagyjából tíz másodperc alatt szétégette a szerencsétlenül járt uralkodó belső szerveit. Egy másik, még durvább változat szerint Valerianust élve megnyúzták, majd bőrét cinóbervörösre festették és szalmával kitömve a „barbárok templomában” állították közszemlére, példázva, milyen kegyetlen sors vár a perzsa nép ellenfeleire.
Az egész csak kitaláció?
Valerianus legyőzésének története sokáig fennmaradt az utókor emlékezetében – a perzsák szívesen hencegtek a Rómára mért megalázó csapással, ezért gyakran készültek domborművek és más képi ábrázolások Sápúr győzelméről. Az elfogott császár pokoli megaláztatásainak és gyötrelmes kivégzésének azonban nyoma sincs ezeken az alkotásokon, melyek Valerianust császári díszeivel, egyenrangú ellenfélként ábrázolták, amint fejet hajt az őt legyőző perzsa uralkodó előtt – a leghíresebb fennmaradt hasonló dombormű az iráni Fársz tartományban látható –, a zsámoly-téma csak Lactantius nyomán jelent meg a későbbi európai művészek alkotásaiban, például Hans Holbein 16. századi rajzán. A modern történészek ezért kétségbe vonják a történet hitelességét – hiszen mi értelme lett volna a nyilvános megalázásoknak, ha azok nem kerülnek nyilvánosságra –, és a valóság kiszínezésével vádolják a történetírót.
Egyesek úgy gondolják, Sápúr elfogatása után azonnal kivégeztette Valerianust, de egy olyan elmélet is napvilágot látott, miszerint a császár néhány életben maradt katonájával egy perzsa városban telepedhetett le, ahol viszonylag jó körülmények között élt élete hátralévő részében. De vajon mi oka volt Lactantiusnak, hogy rémséges horrorsztorit kreáljon az esetből? A történetíró egyrészt a kereszténységre és Rómára fenyegetést jelentő barbárokat akarhatta a valóságosnál sötétebb színben feltüntetni, a perzsákat kegyetlen vadállatokként ábrázolva, akik ellenfeleik legalapvetőbb emberi jogait sem tisztelik. Mivel Rómában a többség igencsak gyűlölte a perzsákat és tartott is tőlük (tegyük hozzá, jogosan), a hasonló propaganda könnyen táptalajra talált és gyorsan elterjedt a nép körében.
Azonban nem csak a perzsák elleni gyűlöletkeltés motiválhatta Lactantiust, hogy eltorzítsa az igazságot: Valerianus császár ugyanúgy ellenségnek számított a történetíró szemében, uralkodása alatt ugyanis nagy erőkkel üldözte a keresztényeket, és elrendelte, hogy taszítsanak rabszolgasorba minden tisztviselőt, aki nem hajlandó meghajolni a pogány római istenek előtt. A keresztényellenes uralkodó megalázásáról és brutális kivégzéséről szóló sztori tehát azt is kiválóan példázhatta a közönségnek, milyen kegyetlen sors vár a krisztusi hit megátalkodott ellenfeleire.
Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
