Az 1960-as években javában tartott az űrverseny: az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymást megelőzve igyekezett embert juttatni a Holdra, nem is sejtve, hogy kihívójuk akadt, méghozzá egy kis dél-afrikai ország személyében. A zambiai űrprogramból nem hiányzott a lelkesedés, az „afronauták” mégsem jutottak el a világűrbe.
A Zambézi folyó vízgyűjtő területén található, tengerpart nélküli ország sok évtizedes küzdelem után, 1964-ben nyerte el függetlenségét Nagy-Britanniától. Az egykori gyarmat önálló állam státuszát még nem is ratifikálták hivatalosan, mikor egy lelkes tanárember már azon fáradozott, hogy az amerikaiakat és a szovjeteket megelőzve Zambia legyen a világ vezető űrhatalma.
Gyarmati sorból a világűrbe
Hősünk, Edward Makuka Nkoloso 1919-ben született az akkor még Észak-Rodéziaként ismert ország északi részén, a bemba törzs hercegeként. Egy misszionárius iskolában tanult teológiát, francia és latin nyelvet – papnak készült, karrierálmát azonban derékba törte a második világháború: besorozták a gyarmati hadseregbe, melynek kötelékében Etiópiában és Burmában harcolt a brit zászló alatt. A háború után tolmácsként, majd általános iskolai tanárként helyezkedett el, miközben egyre elutasítóbbá vált a brit uralommal szemben (különösen azután, hogy az angol hatóságok bezáratták saját alapítású magániskoláját), becsatlakozott a hazája függetlenségéért harcoló mozgalomba, felforgató tevékenységéért egy évig börtönben is ült.
A rácsok mögül szabadulva Nkoloso az Egyesült Nemzeti Függetlenségi Párt bizottsági tagja lett, 1960-ban pedig megalapította a Zambiai Nemzeti Tudományos, Űrkutatási és Filozófiai Akadémiát, a hangzatos nevű szervezet céljaként az ország felvirágoztatását tűzve ki célul. Négy évvel később az ország végleg felszabadult a gyarmati igából, Nkoloso – aki részt vett a független alkotmányt létrehozó nemzetgyűlés munkájában – pedig elhatározta: az újszülött szabad Zambia igazi nagy durranással fogja felhívni magára a világ figyelmét: elsőként juttat embert a Holdra, majd a Marsra.
Hordóban gurultak le a domboldalon
Neki is látott az ambiciózus projekt megvalósításának: egy, a fővárostól, Lusakától 11 kilométerre található elhagyott farmon „űrközpontot” hozott létre a tizenéves fiúkból és lányokból álló önkéntes űrhajósok – ahogy ő nevezte „afronauták” – kiképzésére. A kozmosz leendő meghódítói alapos felkészítő tréningen estek át, melynek során egy hordóból gurították le őket a domboldalról az űrkapszulabeli körülményeket szimulálva, a súlytalanság állapotát pedig hintázással modellezték. A kicsit szektára, kicsit gerilla-kiképzőtáborra, de leginkább a Jég veled! bobtréningjeleneteire emlékeztető „űrbázis” kadétjai atlaszselyem felsőből és sárga nadrágból álló „egyenruhát” kaptak, míg a projektvezető sisakban, katonai terepruhában és tarka selyemköpenyben járt.
Nkoloso úgy tervezte, az első Hold-rakéta fellövésére a független Zambia kikiáltásának napján, 1964. október 24-én kerül sor, a legénység egy tizenhét éves űrhajós lányból és két, speciálisan kiképzett macskából áll majd. A sikeres Hold-expedíciót követően az „afronauták” következő küldetése a Marsot célozza meg: a vörös bolygóra induló rakétában az „űrlány” és a macskák mellett egy hittérítő misszionárius is helyet kap, akinek feladata a kereszténység elterjesztése lesz a marslakók körében – a térítés erőszakmentes, önkéntes alapon történik, Nkoloso szigorúan meghagyta a leendő űrmisszionáriusnak, hogy csak akkor térítse meg a földönkívülieket, ha ők is akarják.
Szexpartivá vált az űrhajóstábor
A lelkes űrközpontparancsnok saját maga készítette az utazáshoz használandó űrhajót is, melyet Zambia első elnöke, Kenneth Kaunda tiszteletére D-Kalu 1 névre keresztelt: ugyan a „jármű” nagyjából egy 3 x 2 méteres alumínium- és réztartályból állt, Nkoloso szerint minden akadály nélkül képes volt a világűrbeli utazásra, sőt, technológiailag hét évvel előbbre járt az USA és a Szovjetunió űrprogramjában használt eszközöknél. A bökkenő az üzemanyaggal adódott, melynek beszerzéséhez a zambiai űrprojektnek nem volt elég pénze: Nkoloso az ENSZ tudományos és kulturális szervezetéhez, az UNESCO-hoz fordult támogatásért, levelét – melyben 7 millió zambiai fontnak megfelelő összeget kért – azonban még válaszra sem méltatták. A projektvezető több „privát külföldi befektetőt” is megkeresett grandiózus tervével, de így sem sikerült támogatáshoz jutnia, saját országának kormánya pedig mereven elzárkózott a bizarr űrhajózási kísérlettől.
Nem csak a forráshiány jelentett gondot: a koedukált „űrtábor” lakói hamar megunták a kiképzést, és az asztronautikai ismeretek elsajátítása helyett inkább a szexszel foglalták el magukat, minek következtében az említett tizenhét éves „űrpionír hölgy”, Matha Mwambwa teherbe esett. A felháborodott szülők hazavitték lányukat, így Nkoloso vezető „afronauta” nélkül maradt. A projekt hamar hamvaiba hullt, mire 1969 júliusában Neil Armstrong a Holdra lépett, Nkoloso már régen feladta saját holdutazási álmait – bár a kudarcot sohasem ismerte be, azt állította, külföldi kémek szabotázsakciója miatt nem valósulhatott meg a zambiai űrprogram.
Máig tisztelet övezi az „űrpionír” alakját
Nkoloso később elindult Lusaka polgármesteri székéért, de elbukott a küzdelemben, ugyanakkor Kaunda elnök kinevezte őt a Függetlenségi Központ, egy helyi ügyeket támogató szervezet tagjává. Tisztségében az egykori űrprojektvezető legemlékezetesebb tette a törzsi varázslók melletti kiállás volt: úgy gondolta, a kormánynak anyagilag támogatnia kellene a varázslók, „orvosságos emberek” munkáját, akiknek az orvosok mellett jelen kéne lenniük a kórházakban, rendelőkben. Nkoloso végül 1972-ben vonult vissza a közélettől, és tizenhét évre rá hunyt el, hazája állami dísztemetéssel búcsúzott tőle.
Ugyan a zambiai űrprogramról maga Kaunda elnök is azt állította, inkább vicc volt, mintsem komoly tudományos projekt, Nkoloso alakját máig tisztelet övezi a dél-afrikai országban, ahol történetét a nemzeti öntudat és a „merjünk nagyok lenni” filozófia ékes példájának, egy, a gyarmati sorból épphogy felszabadult nép ambiciózus kiállásának tekintik.
