Az Elemental szerzője, Ting Zhang író-kutató január közepe óta a járvány egyik gócpontjában, a Kína déli részén található Kuangtung tartomány tizenegymilliós városában, Sencsenben tartózkodott. Írásában beszámol róla, milyen volt az élet az elmúlt hónapokban az egészségügyi katasztrófa sújtotta országban.
A kormány sokáig titkolta a járványt
A koronavírus-járvány kitörésének kezdeti időszakában a kínai hatóságok igyekeztek leplezni a lakosság elől a vírus rohamos terjedését. A hírekben először csak január 20-án foglalkoztak a megbetegedésekkel, amikor egy ismert orvos közölte, hogy a COVID-19 vírus emberről emberre terjed. Ekkor kezdődött a lakossági pánik, a gyógyszertárak polcairól hirtelen elfogytak az egészségügyi szájmaszkok, az áruházakat megrohamozták és kifosztották a tömegek. Az ország ünnepi hangulatban volt a közelgő holdújév alkalmából, ezért ekkor még kevésbé riasztotta meg az embereket a járvány híre. Hiába figyelmeztettek a hatóságok mindenkit, hogy inkább maradjanak otthon, sokan nem mondták le az ünnepi látogatásokat, vonattal és repülővel utaztak szeretteikhez.
Január 23-án aztán Vuhan hirtelen döntéssel lezárta kapuit a külvilág elől – ez már valóban sokként érte a lakosságot. Hupej tartomány városait sorra zárták le, és országszerte egyre többen kezdtek pánikba esni. Sokan a külföldieket, bevándorlókat okolták a járványért – ez az idegengyűlölet később a világ minden táján felütötte a fejét a koronavírus terjedésével. Hupejben elkezdtek neheztelni a vuhaniakra. Sok vuhani lakos, aki a lezárás miatt nem tudott hazajutni a környező városokból, képtelen volt szállást találni, ugyanis mindenhonnan elküldték őket a fertőzésveszélytől tartva. A holdújévet végül tűzijáték nélkül, a hagyományos ünnepségeket mellőzve tartották meg. A tévében a bemondók szokásos módon, mosolyogva köszöntötték a nézőket az új évben, a többség azonban jól tudta, semmi ok sincsen a mosolygásra.
A többség önként vonult karanténba
Vuhanban az orvosok az ünnep alatt sem pihentek, folyamatosan küzdöttek, hogy megállítsák a járványt. Igyekezetük azonban hiábavalónak bizonyult: a vírus Kína minden részére átterjedt, olyan sebességgel, hogy a rohamosan növekvő számok lassan elvesztették értelmüket. Sokan arra gyanakodtak, hogy a hivatalos állami média szándékosan hamis információt közöl, és valójában sokkal több a fertőzött és az áldozat, mint ahogy azt el akarják hitetni a lakossággal. Ez a paranoia azóta átterjedt Európába és Amerikára is. Zhang, aki édesanyjával zárkózott el otthonukban, maga is egyfajta paranoiás állapotot élt át: folyamatosan szorongott, minden köhögésnél és tüsszentésnél attól rettegett, hogy elkapta a kórt. A közösségi médiát elárasztották a járvánnyal foglalkozó képek és szövegek. Többé már nem a nyaralások és családi együttlétek uralták az internetet: mindenki összeesküvés-elméleteket posztolt a vírusról, a kormányt okolta a vírussal szembeni elégtelen fellépésért, vagy éppen segítséget kért vagy ajánlott fel. Terjedtek a hírek a szétszakított családokról, a vesztegzár alá vett emberekről, az áldozatokról. Zhangnak egy időre fel kellett hagynia a közösségi média használatával, hogy megőrizhesse lelki egészségét.
Az ország minden részéről érkeztek orvosok, hogy segítenek a vuhani szituáció kezelésében. Közülük többen is életüket vesztették. Február 7-én tüdőgyulladásban meghalt dr. Li Ven-liang, aki az elsők között figyelmeztetett a járványra. A szakembert korábban a rendőrség pánikkeltésért és hamis információk terjesztéséért tartóztatta le, amikor a hivatalos bejelentés előtt, az állami tagadás időszakában megpróbálta felhívni az emberek figyelmét a vírusveszélyre. Halálos ágyán dr. Li így nyilatkozott: „Egy egészséges társadalomban kell hogy legyen egynél több hang.” Az orvosra a közvélemény tragikus hősként tekintett, az igazság szimbólumaként egy olyan országban, ahol szisztematikusan elnyomják az igazságot.
Lassan visszatér a normális élet
Miután véget ért az ünnepi időszak és a szabadságolások, a boltok, munkahelyek, iskolák többsége nem nyitott ki. A háztömbökbe állami ellenőrző állomásokat telepítettek, amelyeknek a dolgozói megfigyelték a lakók mozgását és egészségi állapotukat. Sokan, akik utazásból tértek haza, önkéntes karanténba vonultak, a legtöbben tizennégy napig maradtak otthon. Az utcák üresek voltak, csupán néhányan bolyongtak erre-arra, mindegyikük maszkot viselt. Néhány hét elteltével a boltok újra kinyitottak – ami pozitív jel volt –, az emberek maszkot viselve, csendben vásároltak be. Habár a szituáció továbbra is súlyos volt, egyre csitult a pánik és az elkeseredés. A közösségi média is jóval pozitívabb tartalmakkal telt meg. Az emberek az otthon főzött ételekről posztoltak, illetve arról, milyen kreatív dolgokkal próbálják agyonütni a bezárkózva töltött időt. Mindenki arra várt, mikor jönnek a hírek, hogy az élet végre visszatérhet a rendes ütembe, de sokáig hiábavaló volt a várakozás.
Azonban ahogy múltak a hetek, lassan vége lett a vészhelyzetnek. Az emberek újra kimerészkedtek az utcákra, a boltok elkezdtek kinyitni, a munkahelyek újra megteltek élettel. A hírekben az orvosi sikerek lassan háttérbe szorították a kudarcokat és a tragédiákat. Napról napra egyre inkább úgy tűnt, hogy a legrosszabbon túl van az ország. Bár továbbra sem tudja senki, mikor lesz tényleg vége a járványnak, egyre csökken a betegek száma, és egyre inkább visszatér a megszokott, 2019-es kerékvágás. Zhang azt a pillanatot várja, amikor végre leveheti a maszkot és újra friss levegőt szívhat. A világ többi részének, akik most élik át a legrosszabb időszakot, vagy ahol csak most kezdődött a járvány, azt üzeni: „Tartsatok ki! Ahogyan nálunk, nálatok is elfog múlni a katasztrófa. Csak idő kérdése.”
