Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az igazán rászoruló függők sokáig hitegetik magukat és a környezetüket azzal, hogy ha elintéztek mindent, amit akartak, elmennek végre segítséget kérni. Ami persze sosem történik meg...
„Azt tapasztaltam, hogy ameddig a használat okozta fájdalom kisebb, mint az újtól való vagy a józanodással kapcsolatos félelem, addig az ember használni fog” – vallja Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns. A szenvedélybeteg segítő, felépülő függő szerint ez mindenkivel – vele is – így volt.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, methadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, illetve sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 16 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.
Nincs semmi, ami jobban motiválná a függőt a változtatásra, mint az úgynevezett szenvedésnyomás.
Én is akkor mentem rehabra, amikor minden egyéb lehetőségemet kimaxoltam. Megvolt minden: szerváltás, kuruzslók, pszichiáterek, csodaszerek, pótszerek kipróbálása, lakhelyváltoztatás, párkapcsolatváltások, rendőrségi ügyek, házkutatások, felfüggesztett börtönbüntetések, a sok pénz vagy épp annak a teljes hiánya – semmi nem segített, magam és a függőségem elől nem menekülhettem.
Ekkor jutottam el rehabra.
Most sok év józansággal és tapasztalattal a hátam mögött a napi munkám része annak felmérése, kinek milyen kezelésre van szüksége. Van, akinek elég az egyéni konzultáció, van, akinek kell a csoportos támogatás, és sokan vannak, akiknek kórházi detoxikációra, és azt követően hosszabb időtartamú rehabilitációra lenne szükségük, ezt a lépést azonban nem merik meglépni. A rehab bizony komoly félelemmel tölti el a függőket, akik emiatt annak gondolatától is irtóznak.
Ez persze valahol érthető, hiszen ki az, aki szívesen megy el hosszabb távra, hónapokra, akár egy évre úgy, hogy a külvilágtól elszeparálják, és nem azt csinálja, amit szeretne? Ki szeretné, hogy mások mondják meg, mit, hogyan és mikor csinálhat? Valljuk be, ez senkinek nem könnyű. Nekem sem volt az.
Milyen kifogásai vannak a függőknek a kezelés, a rehab ellen?
Azok a függők, akiknek már rehabra lenne szükségük, egy végtelen örvényben, egy örökké lefelé tartó spirálban vergődnek, és mindig azzal hitegetik magukat, hogy ezt meg ezt meg kell még csinálniuk, be kell még fejezniük, és utána majd elmennek kezelésbe.
Ez viszont csak egy merő önátbaszás.
Most felsorolok pár olyan vélt vagy akár részben valós indokot, amit egy hozzáértő szakember vagy egy tapasztalt, már felépülésben lévő függő könnyű szerrel meg tud cáfolni:
- „Előbb elsimítom a rendőrségi ügyeimet, azt mondták, egy hónap múlva hallgatnak ki.” Erről röviden csak annyit mondok, hogy ettől még mehet kezelésbe, majd kihallgatják ott, ez nem kizáró ok, ettől még mehet rehabra.
- „Lemaradok a céges versenyben, folyamatosan jelen kell lennem.” Pont az a tapasztalat, hogy minél tovább húzza, annál több kárt okoz magának és a cégnek, míg aztán végleg elveszíti a visszatérés lehetőségét.
- „Nem tudok majd a gyerekeimmel foglalkozni! Mi lesz a családdal?” A család már régóta könyörög, hogy menjen el, kezeltesse magát, mert tönkremennek, és annál tovább szenvednek, minél később megy el kezelésbe. Közben szép lassan mindenki belerokkan.
- „Előbb kifizetem a hiteleimet.” Amik persze a függőségéből fakadóan inkább csak nőnek tovább, mivel közben folyamatosan keletkeznek újabbak.
- Sok esetben a hozzátartozó nyomja, hogy menjen kezelésbe a függő. Amikor azonban erre ténylegesen sor kerülne, visszakozik, és kettős üzeneteket kommunikál, mert hirtelen rádöbben, hogy akkor egyedül marad majd a gyerek(ek)kel. Ekkor hangzanak el a bűvös szavak: „Jó lenne, ha elmennél, de mi lesz így velünk? Itt hagysz minket a szarban. Eddig csináltad, mi tűrtük, most meg lelépsz.” Ezek a mondatok kiváló ürügyek arra, hogy a függő visszakozzon, és ne változzon a függőséget fenntartó rendszer. A hozzátartozókkal kapcsolatos tudnivalókról itt írtam korábban.
Milyen nehézségek akadhatnak még?
Probléma lehet az is, ha a függő nem a megfelelő helyre megy kezeltetni a függőségét. Olyan helyre gondolok, ahol nem zajlik igazán hatékony terápia, hanem csak ún. „munkaterápia”, vagy ahol esetleg még gyógyszerezik is a klienseket. Egy ilyen hellyel a függő egy komoly felépülési esélyt lő el. Ismerek olyan rehabokat, ahol akár évekig tartják kezelésben az embereket, akik dolgoznak is.
Csak épp nem épülnek fel.
Az ilyen helyeken nincsen hatékony terápiás függőségi munka, nincsen tényleges adaptálódás, az utógondozó csoport pedig sokszor szorosan az intézethez kötődik (mi van azzal a függővel, aki helyileg máshol, más városban, esetleg országban fog lakni?), nincs kifelé építkezés, nincs félutas ház és/vagy nem támogatják a rehabot követően az önsegítő csoportok látogatását. Ezt tartom a legnagyobb hibának, hiszen a felépülő közösség jótékony hatása felbecsülhetetlen a rehabilitációt követően. Egy ilyen „megúszós” rehab után viszont szinte biztos a visszaesés.
A másik nagy baj ezzel az, hogy a függő az újabb visszaesés után már azzal az ürüggyel nem akar újra menni egy jobb, hatékonyabb kezelőintézetbe, hogy
rehabon már voltam, rajtam az se segített...
Magyarán szólva már elsütötte a rehab puskaporát, ráadásul egyből rossz felé célzott. Innen pedig már nehezebb lesz újra rávennie magát egy újabb hosszabb rehabilitációra.
Az sem jó persze, ha valaki túl korán megy el rehabra, és nem anyagozta/itta ki igazán magát. Ők általában nem is csinálják azt végig, és a későbbiekben is ki-be járnak az intézetekben. Sokszor többet vannak zárt kezelőhelyen, mint amennyit igazából használnak. Ők az ún. „rehabharcosok”.
Hogyan válasszuk meg a tényleg megfelelő kezelőhelyet?
Nehéz kérdés, hiszen honnan is tudhatná egy laikus, melyik a megfelelő rehabilitációs hely a függő számára? Az a tapasztalatom ugyanis, hogy többnyire a hozzátartozók nézik ki a (számukra) szimpatikusnak tűnő rehabot, és oda próbálják nyomni az alkoholistát vagy szerhasználót. Ebben persze sok kényelmi ok van: földrajzi közelség, a minél kisebb mértékű elszigeteltség, azaz, hogy mikor lehet leghamarabb látogatni, mikor használhat telefont, adnak-e neki gyógyszert stb. A hozzátartozók pont olyan szempontokat néznek tehát, amik a felépülés szempontjából sokkal inkább hátráltató, kontraproduktív tényezők.
Hozzáteszem végül, hogy én kétszer voltam rehabon, összesen 40 hónapot töltöttem el két helyen, de egy percét sem bántam meg, nem volt elvesztegetett idő. Semmi nem futott el, és a gyerekeimnek is jobb így.
A megfelelő kezelőintézet megválasztásához kérd ki egy tapasztalt szakember véleményét, ezzel sok felesleges kört spórolhatsz meg! A rehabbal kapcsolatos félelmekről, illetve arról, hogy milyen egy jól működő rehab, már írtam korábban, itt olvashatod el:
