A családunkban használt, generációról generációra öröklődő recept annyira egyszerű, hogy még az én korlátozott konyhai képességeimmel is könnyedén kivitelezhető. Mármint kis mennyiségben. Ha ugyanis egy öttagú családnak kell elkészítened a télirevalót, a nap végére tuti nem mosolyogsz majd úgy, mint Horváth Rozi a receptkönyvén.
Tudom fura, de lány létemre annyira nem vagyok oda a konyhai tevékenységekért, pedig apám és anyám is remekül főz, nagyanyám se volt fakezű, ráadásul egy vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol természetes volt, hogy azt a lekvárt, savanyúságot, befőttet, ajvárt és padlizsánkrémet ettem, amit elraktunk télire. De ahelyett, hogy jól kimaxoltam volna ilyen irányú képességeimet – ami amúgy csekély mennyiségben, de akad – sajnos csak odáig jutottam, hogy még a családi paradicsombefőzés emlékeibe is feminizmust látok. Amúgy erről (is) a szüleim tehetnek, akik előtt hiába voltak kikövezve a jól bejáratott családi minták, ők mégis összekeverték a szezont a fazonnal, és így történhetett meg, hogy a befőzés nálunk nem anya reszortja, mármint kiváltsága volt, hanem amolyan hangos, közös, és egyben kötelező családi programként zajlott.
Főzés közben jön meg az étvágy. Már akinek...
Ilyenkor jó korán keltünk (persze ezeket a hajnali ébredéseket már gyerekkoromban is nagyon szerettem), így anyámnak csak párszor, maximum tízszer kellett szólnia, különféle dolgokkal megfenyegetnie, hogy kipattanjak az ágyból és elmenjek apámmal paradicsombeszerzésre. Ha a felkelésnek nem is, a segítségemnek meg pláne nem, de az útnak legalább volt értelme, ugyanis a fater, mint rendes felelős szülő megengedte, hogy a földutakon az ölébe üljek és néha kormányozzam az autót, de ha nagyon lányos kedvemben voltam, a platón is utazhattam. Hazaérve aztán, mint ahogy az összes gyereknek, nekem is segédkeznem kellett az előkészületekben, és hát mi tagadás, ebben is legalább olyan erős és érdekelt voltam, mint a korai kelésben vagy az ép paradicsomok kiválogatásában.Tényleg nem azért mondom, hogy fényezzem magam, de szinte mindenféle házimunkát könnyedén elsajátítottam, például mosogatás címén akár egy egész flakonnyi mosogatószert is képes voltam buborékokra elfújni, a szobarészem takarításával pedig simán végeztem egy nap alatt, amennyiben kicsit noszogatva voltam.
De a lényeg, hogy miután a húgommal végeztünk a munka izmosabb részével, vagyis a paradicsomok megmosásával, anya, apa és a nővérem felvágta, ledarálta, megabálta - nem pedig megzabálta - , üvegbe töltötte és dunsztolta őket, majd jött a végtelenségnek tűnő várakozás, hogy megkóstolhassuk a végeredményt.
A receptet egyébként anya még az anyjától látta, a nagyanyám pedig a dédnagyanyámtól és így tovább, akik valószínűleg mind egyedül birkóztak meg a szinte nagyüzemi befőzéssel. Nem úgy anya, akinek a férje és a családja gyakran besegített, és akiről simán elképzelem, hogy emiatt időnként telesírta a párnáját, hiszen hogyan is lehetne jó magyar anya az, aki a napi rutin mellett nem mártírarccal dolgoz fel negyven-ötven kiló paradicsomot?
Szerencsére idén minden máshogy alakult
Apám ugyanis vidékre utazott, így anyámmal úgymond egymás között maradtunk mi nők, akivel visszafoglalhattuk azt, amit Kövér László is nekünk szánt: a konyhát. Végre minden izmunkkal megtapasztalhattuk, milyen az igazi, tradicionális, önfeláldozó gondoskodás, a princípiumot betöltött szerencsések privilégiuma. Cipeltük a rekeszeket, emelgettük a tíz-húsz literes lavórt, a tele fazekakat - csak úgy mondom, sóderes vödör esetén a férfiak egészségünket féltve tépnék ki a kezünkből - daráltunk felváltva órákon keresztül, hogy aztán a forró levet üvegekbe töltsük, és azokat a ház másik részébe cipeljünk dunsztolni.
Mindeközben anya főzött, nekem pedig mosogatni, gyerek híján a kutyákat ellátni, cikket írni is kellett, szóval csak tettük, ami egy családanyának a feladata: pörögtünk mint a búgócsiga, kora reggeltől késő estéig. Pont, mint egy magyar, idilli reklámban, tudjátok amiben a nőnek a család és a házi munka mellett arra sincs ideje, hogy egy kávét megigyon, hovatovább rendesen megebédeljen. Minden ment a forgatókönyv szerint, tényleg csak épp pisilni nem felejtettünk el munka közben, és mire apám hazaért - mint jó magyar családoknál a férfi, akinek a munka az első, a nőnek meg a család - már pihentek sorban a paradicsomlevek, állt a vacsoraasztal, és ott ültünk mi is kidögölve, mártírarccal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Nem tudom, lehet velem van a baj, de attól, hogy mindent mi csináltunk egész nap, nem éreztem magamat fontosabbnak vagy boldogabbnak, fáradtnak, csapzottnak és frusztráltnak annál inkább, sőt még bunkó is voltam az apámmal, akire egyenesen haragudtam, hogy a munkanapja végén túl jó kedélyűen, és hozzánk képest túl fitten ült le megvacsorázni.
A kissé még mindig paradicsomos könyökömön támaszkodva anyámat nézve - aki hasonló állapotban turkálta az ételt - arra gondoltam, anno a szüleim ösztönösen ráéreztek, hogy a női önfeláldozás baromság, sőt, egyenesen káros, nemcsak a csini külsőmre (bár nyilván ez a legfontosabb), hanem úgy általában a nőkre, a családi kapcsolatokra, és a továbbadott mintákra nézve, míg az otthoni munkamegosztással, a másik tehermentesítésével senki nem lesz kevesebb, és az anyák sem lesznek kevésbé pótolhatatlanok.
Így készítjük mi:
- A paradicsomokat gondosan megmossuk, az üvegeket pedig sterilizáljuk, vagyis kifőzzük.
- A paradicsomokat mérettől függően négyben felvágjuk, majd leheletnyit megabáltuk, (ez a lépés ki is hagyható, amennyiben jó érett paradicsomot vettünk) és ledaráltuk. Sosem ízesítjük, a cél egy natúr alaplé, felhasználáskor szoktuk ízlés szerint fűszerezni.
- A kinyert levet jól felmelegítjük, de nem forraljuk, és egy teáskanálnyi nátrium benzoátot teszünk bele. Még forrón üvegekbe töltjük, és száraz dunsztba tesszük őket. Kihűlés után már fogyasztható is.
