Carrie Bradshaw épp meleg férfi, amúgy minden ugyanaz. Steiner Kristóf végignézte a Keresem két évadját.
Szex és New York; Született feleségek; Csajok; Öreglányok - csupa olyan sorozat, amely négy viszonylag szélsőséges karakterre – a neurotikusra, a vehemensre, a szarkasztikusra és a szerényre - épít, majd mindezt beépíti egy mesélő város díszletébe, megspékelve jó sok szexjelenettel, párkapcsolati hullávasúttal, meg minden olyasmivel, ami érdekelheti a megcélzott huszas, harmincas, negyvenes, hatvanas közönséget. Kipróbált recept, ki zseniálisabban, ki ízléstelenebbül hozza össze, és persze mindig akadnak feltörekvő újoncok, akik a sémát felhasználva a televíziózás számára felfedezetlen szubkultúrát mutatnak be. Ilyen Lena Dunham „hipszer Szex és New Yorkja”, a Csajok, és ilyen a magyarul „Keresem” címen futó Looking is – egy amerikai sorozat a San Francisco-i harmincas melegek megannyi apró-cseprő drámáiról.
Csak azért, mert valami bevált recept, nem szégyen használni: ilyen alapon azt is felróhatnánk a Grimm tesóknak, hogy „túlhasználták” a „szép lány és herceg egymásra talál” sztorit, nem igaz? Úgy fest, ahogy a happy end a mese végén sem válik soha klisévé, a „Szex és New York” felállásban forgatott habkönnyű szórakozás is örök...
Szépséges sztereotípiák
Oké, beismerem: a Looking főszereplőinek személyiség-dimenziói a Lego bábuk egyszerűségével vetekednek. Van ugye az önmaga boldogságának megrögzött ellensége, Patrick, természetesen szőkés és fehér. Van egy temperamentumos latin tündér, Augustin. Van egy kigyúrt, bajszos-negyvenes Village People-inkarnáció, Dom, aki tudja, mit akar az életben (wow!). És van Doris, a „buziboszi”, a végletekig szupportív hetero lány, aki mindennél fontosabbnak tartja a barátságot és a melegek jogaiért folytatott küzdelmet. És mellékszereplőkként itt vannak a "korábban homofób, de már cool szülő", a "szeretnivaló maci", és persze az "őszülő halántékú sármőr" is. Ismerős karakterek – főként azoknak, akik végignzték a Fiúk a klubból címmel futó Queer As Folk című sorozatot, amely a kétezres években Magyarországon is rengeteg rajongót gyűjtött össze.
A „buzisorozat” is épp olyan klisé, mint a „csajsorozat” bélyeg, de lássuk be, azon senki nem sértődik meg, ha mondjuk „krimisorozatnak”, vagy „történelmi sorozatnak” nevezünk valamit: hát miért ne lehetne nevén nevezni a gyereket, még ha hivatalosan nem is beszélhetünk „melegfilm” műfajról? Már csak azért sem, mert ha létezne is a kategória, hozzá kellene tenni: „meleg komédia”, vagy „meleg dráma” – ennek pedig semmi jelentősége, hiszen ideális esetben az embri fejlődéssel, az izgalmas karakterekkel azonosulunk, nem pedig azzal, hogy azok történetesen lánnyal vagy fiúval hálnak.
Nem kell mindent hulla komolyan venni
A cím „Keresem”, és azért ez, mert a széria a szerelem keresésével, annak hiányában (esetleg azzal párhuzamosan) pedig persze a szex kajtatásáról is szól. És ahogy az lenni szokott, a főhősnek előbb-utóbb választania kell a kedves, de túlérzékeny srác, és a magabiztos, sikeres, de kissé arrogáns szépfiú között. Tádám! Aiden és Mr. Big ismét befigyel! Pofátlan utánzás, vagy egyszerűen csak az emberi természet és örök karakterek? A sztereotípiákat szokás kártékonynak nevezni, ám a valóságban sokszor kényelmet nyújtanak – nélkülük elvesznénk az emberi viselkedés végtelen spektrumában, és fogalmunk se lenne, „odaadó anyák”, „lázadó rendszerellenesek”, „megtört áldozatok”, vagy „örök küzdőszellemek” legyünk. És bár az életünk különféle szakaszain mind keresztülmegyünk majd' az összes „állomáson”, előbb-utóbb nagyjából belőjük magunknak, hogy a mi énünk melyik társadalmi kliséhez passzol leginkább. Nincs ezzel semmi gond, ellenkezőleg: azt mutatja, hogy az ember - dacára a cyberkultúra térhódításának - még mindig társas lény, szeret falkába tartozni, példaképeket választani – azaz még mindig van szívünk, amely képes elolvadni a szeretettől, izgatottságtól, és képesek vagyunk naivak is maradni egy-egy fél óra erejéig, míg végégnézünk egy vicces tévéműsort, tele sztereotípiákkal. Görcsösen eltérni a klisé-karakterré válástól épp ugyanolyan kiszámítható viselkedés, mint beállni „plázalánynak”, vagy „kemény macsónak”.
Népszerű, de nem eléggé
És bár a sorozatnak mára több, mint 230 000 rajongója van Facebookon, az HBO egy hónappal ezelőtt bejelentette: felfüggesztik a pasik sztoriját a második szezonnal – ígéretük szerint egy kétrészes, egészestés tévéfilmmel varrják majd el a szálakat. Bár élveztem a Lookingot, nem vagyok meglepve: agymasszázsnak egy hosszú nap végén, vagy ágyban fekve, félálomban perfekt szórakozás, de újat vélhetően legfeljebb a tizen-huszonéves, nyilvános coming outról nem is álmodó, vagy látens-meleg nézőnek mond. Meg persze azoknak, akik „kívülállóként” kíváncsiak rá, milyen is lehet azon melegek élete, akiknek nem kell sem rejtőzködniük, sem titkolózniuk, mert egy olyan társadalmat formáltak maguknak San Franciscoban, amelynek poszter-képébe minden további nélkül passzol egy utcán csókolózó azonos nemű páros. Nekik annyit megígérhetek: ez a sorozat valóban mélyre kalauzol a gay szubkult-rengetegben. Az első epizód történetesen egy klasszikus „parkos” jelenettel kezdődik, és bár pornóra ne számítson senki, egyes jelenetek meglehetősen... explozívak. Akinek nem kenyere, csukja be a száját.
