Pedig Schillingék igazán megpróbálták, hajszolták a megoldást vásznon, zenén és cirkuszon át.
Hogy miért is óriási mázli, hogy angolul a pártot úgy mondják, hogy party? Hát, ez talán magáért beszél. Ahogy Schilling Árpád társulata a Krétakör is, ami 2008-ban elméletileg megszűnt, idén viszont újra feltámadt poraiból, hogy társadalomkritikát mondjon az arcunkba, hiszen itt a választás, ami semmit sem fog megváltoztatni. Persze a társulat reuniójához nem emiatt volt szükség, de azért ha valaki, hát akkor a Krétakör (megszűnés ide vagy oda) nagyon is jól pozicionálta a feltámadást, és meglepetésre nem is lett A Párt című előadásukból fröcsögő, csak a kormány negatívumait felsoroló, egyoldalú kampányelőadás. Mondjuk, nehéz is lenne tiszta szívvel valamiért kampányolni, sokkal egyszerűbb akkor már valami ellen. De ebben az esetben erről sincs szó.
A Párt nyomokban két családi történetet vetít elénk - azért vetít, mert az előadásegy része valóban filmvásznon jelenik meg. Egy középosztálybeli iskolaigazgató (Terhes Sándor), vak lányával küzd az egyszerű emberből erőszakos felesége háttérmunkájával sikeres vállalkozóvá vált, háromgyerekes apával (Nagy Zsolt) a hatalomért, aminek küszöbére merő véletlenségből, egy vacsora mellett elfajuló vita során kerültek. Ezen a választáson a nézők élhetnek alapvető demokratikus jogukkal, de nem a Dunaparton vagyunk, hanem a Trafóban, így alulmarad Trianon meg a múlt, a maguk kétségbeejtő számaival, és belecsöppen a látszólagos jóba a választási beszédében leginkább Koppány vezérre hajazó, cirkuszt és kenyeret ígérő Zsolt.
Persze történik mindez schillingesen, nem a hagyományos módon, kapargatják a felszínt, boncolják a legnagyobb látszólagos problémákat, de a megoldás úgyis megint a mutyi lesz a végén. Amíg idáig eljutunk, rengeteg közhelyt és milliószor hallott párbeszédet kell végighallgatnunk a cigányságról, adócsalásról, vagy épp a fogyatékkal élők rettenetes helyzetéről. Ekkor a néző még tisztán emlékszik rá, hogy az előadás egy koncerttel kezdődött, ahol a The Party jazz-punk zenekar azt ígérte, ez nem is olyan előadás lesz. És tényleg, a vacsoraasztalnál ülő gyerekek életet csempésznek az unalomig ismert problémák közé, hiszen valójában artisták, akik zseniális mozgásukkal, kereskedelmi tévés bravúrokkal vonják el a figyelmet az ország nagy problémáiról. A három fiú (Matthieu Gary, Fragan Gehlker, Vasil Tasevski) folyamatosan visszatérő produkciója az egyetlen felüdülés az előadásban, ha nem lennének sokszor halálosan unatkoztunk volna, mert nem olyan jó azt látni, hogy valójában hiába erőlködnek, senki sem tud jó megoldást a problémákra.
Schillingék hol görcsösen, hol lazábban keresgélnek magyarul, angolul és franciául, EU-s szakértőt citálnak elemezni, és dobnak egy koncot saját Krétakör Szabadiskolás diákjaiknak is azzal, hogy megadják az esélyt nekik is a kormányzás átvételére - amit aztán a nézők ki is röhögnek jó hangosan. Végül aztán feladják, és mint a saját farkába harapott kutya, visszatérnek a színházhoz és a shakespeare-ien tragikus befejezéshez, mert ehhez értenek igazán. Túl lehet magyarázni mindent, de megoldani attól még nem megy, ez megint egy előadás, amiről nem lehet könnyű szívvel kijönni – de legalább nem volt annyira demagóg.
