Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Pesti Noir után itt van a legújabb magyar krimisorozat. Megölt meleg színész, sármos nyomozó és egy titkos napló - ezekkel próbálnak erősíteni az írók.
A magyar krimikről mostanában nem volt mit beszélni, ennek oka főleg az, hogy maximum a Budapest Noirt lehetne megemlíteni. Most az Athenaeum egy új sorozatot dobott piacra. Bár a skandináv krimikkel nem veszik fel a versenyt, nem teljesítettek rosszul.
Pataki Éva és Vajda Anikó Hamlet halottja legalább annyira döcögősre sikeredett, mint az alaptörténete; bár a kiadó szerint ez a valódi pesti krimi, azért én bízom benne, hogy tévedtek.
"Széplaki Tibor ünnepelt színészt holtan találják a lakásán. A fiatal és rátermett Salgó Anita nyomozó kapja meg az ügyet, aki biztos megérzéseiről híres, de ezúttal nagy bajba keveredik. Egy szélsőséges nézeteket hirdető erőszakszervezet halálosan megfenyegeti, ráadásul a hazai média is ráharap a sztorira. A híres meleg színész titokzatos halála felkavarja a közvéleményt, miközben a politikai elit tagjai – köztük jónevű pszichológusok – és féltékeny színésztársak keverednek gyanúba. De kinek állt érdekében elhallgattatni a színészt, és milyen sötét árnyak kísértették Széplakit? Egyáltalán: gyilkosság volt, vagy öngyilkosság?' - írja a könyvajánló.
Az egész könyv annyira poros, mintha a '80-as években elfeküdt volna a kézirat a sarokban, és most hirtelen valaki rábukkant volna. Az egy dolog, hogy a fiatal és rátermett Salgó (mondani sem kell, csinos is, és persze nagyon profinak tűnik) figuráját sem sikerült igazán megformálni, az egész könyvből az süt, hogy két profi gyorsan összedobta, mert leadási határidő volt. Nincsenek végigvezetve a szálak, nem következetes a szereplő jellemzése, és teljesen életszerűtlen jelenetekkel van tele. Ha valaki nem ismeri a magyar nyomozok munkáját, azzal nincs baj, de akkor legalább vegye a fáradságot és beszélgessen el velük, hogyan dolgoznak. Az egyetlen izgalmat a könyvben az okozta, hogy kitaláljuk, melyik karakterben melyik valódi színészünkre lehet ráismerni, és közben bosszankodtunk, miért nem lehet egy alapvetően vállalható történetből valami olyat alkotni, ami legalább egy kicsit hiteles.
Részlet a kötetből
„Anita hosszan nézett utána, majd visszaült a kőre Bozótihoz. A férfi már valamennyire megnyugodott, tiszta, határozott hangon jelentette ki:
– Nem én öltem meg.
– De kívánta a halálát, igaz?
– Nem! Nem! Egy zseni volt! Egy zseni… Felnéztem rá! Imádtam!... – mondta szinte önkívületben.
– Hol volt a gyilkosság éjszakáján?
– Ne vigyen be! Kérem! – rimánkodott Bozóti.
– Szóval hol volt?
– Bolyongtam a városban… Ittam. Ki voltam borulva, mint a többiek – válaszolta Bozóti szinte egykedvűen, majd egész közel hajolt Anitához, és hozzátette, súgva, bizalmas hangon
– Bezárták a színházat, tudja?!
– Tudom – felelte Anita –, és ösztönösen hátrébb lépett. Na, jöjjön – és felhúzta a földről a színészt.
– Ez borzasztó, nem? Borzasztó! Mi lesz velünk? – folytatta a férfi furcsán
idegen hangon, miközben botladozva elindult Anitával.”
Ehhez képest Kovács Noémi regénye, a Lélekölő kész felüdülés. Az Amerikában felnőtt magyar nyomozó fiatal lányokat gyilkoló sorozatgyilkost keres. Idehívja barátját, aki persze kiváló profilozó, ugyan, oldja már meg a normafás gyilkos rejtélyét. Amerikai jön is, mond három mondatot, majd jobbra el. Azért barátjára ott hagyja az okos és szép Annát, aki profi pszichológus ugyan, de azért a nyomozásba is beszáll, ha már. Nem hiányozhat a képből egy szemtelen gyakornok sem, aki kicsit ügyetlen, de azért persze mindig épp akkor segíti ki a profikat a bajban, amikor dramaturgiailag szükséges. Gondolkodni nem nagyon kell, maximum azon, miért jön, majd tűnik el pillanatok alatt a vérprofi amerikai. Kovács Noémi regénye ennek ellenére olvasmányos, és van benne legalább egy-két csavar, amitől nem érezzük úgy, hogy az író elfelejtette, mit kéne csinálnia.
Részlet a regényből
„Ez lesz a legjobb megoldás. Ha a pasas bukni akar, hát bukjon úgy, ahogy én akarom. A gondolat a fénysebesség négyzetével villant Peter Page fejébe, mintha világéletében erre a lehetőségre várt volna. Nem volt ő rossz ember, csak néha meggyűlt a baja a többiekkel és a szabályzatokkal. Számára ugyanis a cél, hogy megtalálja és rács mögé jutassa az olyan mocsodékokat, mint a normafás, minden esetben szentesítette az ehhez szükséges eszközöket. Számára a jelentésírás vagy a jegyzőkönyvezés felesleges körök voltak, amivel csak időt nyertek a bűnözők. Azt viszont semmilyen szabályzat nem tiltotta, hogy olyan nagyágyúkat hívjanak segítségül, mint Walter Bolt, az amerikai profilozó, a nagy John Douglas és Mark Ohlshaker tanítványa, aki számtalan ehhez hasonló ügyet megoldott már. Ennek csupán egyetlen akadálya lehetett a Budapesti Rendőr-főkapitányságnál. A pénz. Így aztán Page tudta, ha rosszul döntött, az a kisebb vagyon, amit Bolt tiszteletdíjnak kialkudott, és ami nagyjából két évre előre fedezte volna az életes nyomozók összes kiadását, nem csak a karrierjébe, de a fejébe is kerülhet.”
Milyen könyvet írhat az, aki a nemzeti sztereotípiák társadalomlélektanát és történetét kutatja? Sztanó László regénye, a Sötét hajnal számomra nagy meglepetést okozott. Először is, ha nem látom a nevet és a címet, nem mondtam volna meg, hogy ez egy magyar regény, nem egy fordítás. Sztanó nagyon jó érzékkel vezeti végig a olvasót a könyvön, izgalmas, ahogy a szavakkal játszik, gyakran a történet elé helyezve a szereplők megéléseit. Stílusában Stephen Kingre hajaz - ha valahová be kell sorolni -, főleg a feszültség fenntartásában erős.
A könyvismertető szerint "Gyál határában a rendőrség egy fiatalember brutálisan megcsonkított holttestére bukkan, farzsebében egy naplóval, mely fülledt titkokat rejt. Egy világhírre pályázó amerikai zongoraművésznő arcplasztikai műtétre érkezik Budapestre a nemzetközileg elismert Horgass professzorhoz, de a lány napok múlva nyomtalan eltűnik. Egy amerikai újságírónő, Stacy Wyatt is a fővárosba érkezik, az ő feladata megóvni a szépítő műtétre váró lányt, és „tálalni” a szenzációs sztorit a médiának. A feladat azonban megoldhatatlannak tűnik; a város idegen és elutasító, a módszeresen dolgozó gyilkos újra lecsap, és Stacynek az elhallgatott múlt sötét démonjával is le kell számolnia... Hogy azután még nagyobb sötétség következzék."
Részlet a regényből
„Még mindig lefelé bóklászik a sötétben. Nem akar elbotlani. Félrelépni. Nincs félrelépés, különben az embernek kibicsaklik a bokája. Rosszabb esetben ínszakadás, még le is törhet egy darabka a bokacsontból. Akkor aztán mihez kezd? Akkor aztán meg kell műteni! A kés markolatát biztosan tartják az ujjak. Erős ujjak, bírniuk kell a strapát. A Brahms nem könnyű darab, és minden, amit el kell játszani, hogy idáig jusson az ember. Megerősödnek az ujjak. Az ilyennel nem tanácsos ujjat húzni. Zörgés, a rohadt életbe, rázkódik a korlát. Biztosan belekapaszkodott. Elesett? Most tornássza vissza magát. Visszahúzódni a lépcső alá! Az udvar csöndes. A második emeleten két lakásban is ég a villany. Messze vannak, fönt. Az elsőn, középen nem lakik senki, a többi lakás folyosóra néző ablaka is sötét. A belső szobákban nézik a tévét. Na most, leér. Kipp-kopp, kipp-kopp. Na most! Erősen markolja a kést, fejmagasságban. A vér, minden vére a markában lüktet, az ujjaiban. Itt van már, a kukáknál. Na most! Süvít a penge. A kukában végzi! Még egyszer! Fel-le. Fel-le. Fel-le. A kukában végzi! A kukában végzi! A kést a zsebbe süllyeszteni, és el az udvarról. El a környékről. El innen! El.”
