A napvédelem nem csak a modern korok embere számára volt fontos, sőt néha az életben maradás és az egészség záloga. Már az őskorból vannak ismereteink arról, hogy bizony kencékkel védekeztek a napsugarak ellen az ősemberek is.
A modern értelemben vett naptejek története az 1940-es években kezdődött, amikor a második világháborút követően az eltérő klímájú hadszíntereken egyre-másra szenvedtek napégést a katonák. Az első „igazi” naptejet egy Benjamin Green nevű amerikai pilótának köszönhetjük, aki a Csendes-óceánon teljesített korábban szolgálatot. Ő egy Red Vet Pet nevű, vörös állatgyógyászati vazelint használt erre a célra. Bár már az ókori görögök és egyiptomiak is kenték magukat a napsütés ellen, maga a naptej használata ebben az időszakban még nem volt általános.
A naptej használata hamar elterjedt, amikor pedig az 1980-as években világossá vált, hogy valami komoly probléma van az ózonréteggel, még inkább kiemelt szerepet kaptak ezek a készítmények. Az ózonlyuk a Föld legalacsonyabb hőmérsékletű pontja, az Antarktisz felett alakult ki. Az ózonkoncentráció csökkenését már az 1970-es években megfigyelték a terület felett. Az is hamar világossá vált, hogy az ózonréteg elvékonyodásával nő a Föld felszínére jutó UV-sugárzás, amely káros hatással van az élőlényekre, többek között növelve a bőrrák és a szürkehályog kockázatát is.
Az ősemberek is védekeztek
Az ősemberek ugyan a pontos, hosszú távú következményekkel nem voltak tisztában, már ami a tartós és erős napsugárzást illeti, azonban a közvetlen eredményeit bőrükön érezhették. A leégés nemcsak kellemetlen, néha kifejezetten erős égető fájdalommal jár.
41 ezer évvel ezelőtt ráadásul igencsak komoly problémával kellett szembenéznie a kor emberének.
Amint az antropológusokból és geológusokból álló kutatócsoport véli, az utolsó jégkorszakot követő úgynevezett Laschamp-eseményt, azaz a Föld két mágneses pólusának kicserélődését csak úgy élhették túl az emberek, ha a hirtelen megváltozott körülményekhez alkalmazkodtak. Az események közvetlen eredményeként ugyanis ekkoriban − ez már bőven a Neander-völgyiek és a Homo sapiensek közös időszaka volt − a Föld nagy része körüli mágneses védőburok drasztikusan legyengült, utat engedve a magas UV-sugárzásnak.
Végzetes következményei lehettek a jelenségnek
A mágneses pólusváltás ráadásul éles sarki fénnyel is együtt járt, mely a Föld jelentős részén látszott. Ha mindez ma történne, valószínűleg nem élnénk túl, hiszen az egyik első pillanatban olyan elektromágneses impulzust kapna a bolygó, ami az összes technológiai vívmányt megsemmisítené.
Mintha egy disztópiába csöppennénk.
Leállnának az elektromos eszközök, a kommunikációs lehetőségek beszűkülnének, a modern technológia megadná magát, az erős napsütés pedig a szervezetünkre is végzetes hatással lenne. Elég csak a nemrégiben Spanyolországban vagy Csehországban végbement pár órás központi áramszünetre gondolni. Világszinten elképesztő katasztrófát idézne elő egy hasonló esemény.
41 ezer évvel ezelőtt azonban nemcsak mágneses pólusváltás történt. A Homo sapiensek északra vándoroltak, a neandervölgyiek pedig lassan eltűntek a Föld színéről. Megnőtt viszont a bőrművességhez szükséges leletek száma is ebben a korban, tehát a varrott ruhák használata is elterjedt. A temetkezési helyeken pedig egyre gyakoribb volt az okker és más festékek használata, ezeket nemcsak a bőrükre, de a halottaik hajára is rákenték.
Bár maga a festék lehet, hogy pusztán a szép színek miatt volt kívánatos, a napsugárzás ellen is védett, bár az ekkor élt ősemberek az azóta igazolt fényvédő hatásával valószínűleg egyáltalán nem voltak tisztában. A kutatók azonban úgy vélik, a szűkre varrott bőrruhák, a testfesték, mint egyfajta ősi naptej segíthetett a Laschamp-jelenség túlélésében.
Ha kíváncsi vagy arra, miként élhettek az ősemberek ekkoriban, ide kattintva olvass tovább!
