Hétéves lehettem ekkor, és amúgy nagyon szerettem úszni, általános elsőben megtanították a mell- és a gyorsúszás alapjait, és az első pillanattól élveztem. Egészen addig a napig.
A nagyhangút az edzőtermekben megszokott szabálynak megfelelően Tibibáztuk. Heti 3-4-5 edzés volt nála a kezdőknek, egy-másfél-két óra alkalmanként. Néhány év alatt szinte észrevétlenül felkúsztak az edzésidők és távok, bejött egy „laza szombati” nap is, öt kilométernél kevesebbet talán csak azon az egy hétvégi napon úsztunk. Ment, egyre jobb voltam, de mégis csak ritkán élveztem igazán, és néha kifejezetten utáltam az egészet, uszodástul, klórostul, Tibibástul, mindenestül.
Ugyanakkor az edző órákon, heteken, hónapokon keresztül magyarázta, mutatta a kar- és lábtempó finomságait, javította a hibákat. Százezerszer hallottam, hogyan kell vizet fogni kanál alakúra hajlított tenyérrel hosszan magam előtt kinyúlva a gyorsúszás kartempójánál, hogyan emeljem át a karomat úgy, hogy közben legyen egy észrevétlen pihenő, hogyan vegyem a levegőt, hogy ne törjem meg a mozgás harmóniáját.
Ébredés a medencében
Aztán egyszer csak jöttek a reggelek. Kedd és csütörtök, háromnegyed hatos kelés, gyors reggeli, rövid bringázás a közeli uszodáig, és 6.45-kor már az edző üvölt:
– Kétszer négyszáz méter laza gyors bemelegítő, hopp!
Hideg zuhany, a rendes ébredés a medencében volt. A napjaim akkoriban úgy néztek ki, hogy hat előtt kelés, edzés, egyből be az iskolapadba, ahol kis híján folyamatos transzban félaludtam. Ha nem volt túl sok órám, akkor maradt egy kis szabad időm a délután 3-as edzés előtt, máskor nem sok. Hat előtt így nemigen lehetett hazavergődni.
Néhány hónapot és pár családi veszekedést követően kategorikusan megtagadtam az edzésrejárást.
A fater szerette volna, ha kibontakozom úszásban, de nem találkoztak az életről alkotott fogalmaink.
Ezután eljárogattam tömegsportra, immáron hobbiból. Itt a követelmények a harmadára csökkentek, és az edésnapok is nagyjából ennyivel zsugorodtak. Megnyúltak a meleg medencés levezetések.
A tömegsportedzéseken persze nem is igen beszéltek technikákról, olyan finomságokról, amelyek a sport nagymesteri szintű elsajátításához kellenek, de ez nem is erről szól (utóbb megértettem, hogy részben mégis, jóval erőteljesebben legalábbis, mint amennyire szó van róla). Itt fojtogattuk viszont egymást a kismedencében azóta is országos cimborámmal, K.-val, aki jó pár éve már a Vörös-tengeren és Montenegróban búvároktató.
Utálni kell, hogy élvezhessem?
Hogy mi a tanulság? Ha igazán élvezni akarod az úszást (és sok más sportot), a jelen rendszerben először rohadtul utálnod kell. Miért? Azért, mert csak a versenysportban kapod meg azt a figyelmet, amellyel a technikádat tökéletesre csiszolják. E nélkül a behuzalozott tudás, ellazult technika nélkül soha nem tárul föl az úszás – és jó pár más sport – egy bizonyos dimenziója. Ahogy a hegyre bringázás sem élvezhető igazán, amíg nem találja meg az ember kaptatón fölfelé is a pihenőpontot a tekerésben. Bár a példa csak félig jó, mert ez edző nélkül is mehet, csak sok gyakorlás kell hozzá.
Szerethet-e egy gyerek heti 7 edzésre járni?
A versenysportot viszont gyerekkorban kell elkezdeni (nem mindenhol, maratonfutásban pl. nem), máskülönben esélytelen vagy a nálad korábban kezdőkkel szemben. De kérdem én, egy gyerek hogyan szerethet heti 7 edzésre járni, és az összes fölös energiáját ott kiélni? Mert ugye félerőbefektetéssel nem maradhat a versenysportban, azonnal eltanácsolják. Viszont irreális és teljesen életszerűtlen, hogy 8–14 éves kor között heti 8–16 órát töltsön aktív, élményszerző idejéből egy célra fókuszált sport űzésével…
Enélkül viszont elérhetetlen egy profi edző tudása. Csakúgy, mint az „ideálistól” kicsit is idősebb korban, amikor is a versenysport (értsd: felkészült, nagy tudású edző) már diszkréten kilöki a kezdőt. Marad a magánedző. Lehetőleg egy nagyon jó.
Ennek hátránya lehet, hogy valószínűleg nagyon-nagyon drágán található (és az igazán jó szakemberek még így is a versenysportban maradnak).
Kis kitérő a sakkmesterek irányába
A tanulási folyamat nagyon hosszú ideig tart, mondjuk, hét évig, ha az edzés szinte napi rendszerességű. Megfigyelték például a sakknagymesterré válás folyamatát. Ez a játék az összetett sémarendszere és a játékidő szabta korlát miatt kiválóan alkalmas arra, hogy mutassa, művelője milyen szintű kapcsolatok átlátására képes. A bonyolult sémák intuitív megérzését sajátítja el ilyenkor az ember, ami a megfigyelések szerint nagyjából hét év alatt érhető el. E folyamat végére a sakkozó eljut oda, hogy egyes lépései előtt nem nézegeti végig a fejében tárolt játékállásokat és lehetőségeket, hanem a táblát „érezve” hagyja intuíciójából felbukkanni a célravezető folytatást. Azóta nemcsak a sakk esetében érték tetten a nagymesterré válás ilyesfajta időbeni megnyilvánulását, hanem még több egyéb területen, beleértve akár más sportokat, a tanulmányokat vagy az üzleti életben való előrejutást is.
Én ide sorolom például a 6-7 éves kori gyerekkori váltást, amely a 14. év körül bekövetkező kamaszodásban, majd a 21 éves kor magasságában elérkező felnőttkorban folytatódik. Majd tovább. Itt is annyi történik (történhet), hogy az adott kor környékére az addig megszerzett élettapasztalatok egy magasabb rendű megértést nyernek. Kialakul az adott életkornak megfelelő nagymesteri szint.
A gyerekként tanult technika összeérése
Az úszásban egyébként én nem az edzéseken lettem „nagymester”. Kb. öt évet úsztam versenyszerűen és tömegsporton, aztán jó időre csak havi műkedvelő úszó lettem. Hosszú kihagyást követően néhány évet tenger mellett éltem. Ott következett be egy átlépés. Jó másfél évig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tudnom kell, mennyit is úsztam. Folyamatosan paráztatott az érzés, hogy a tengerben nincsenek fordulók, órát viszont legalább 10 éve nem viselek, és nem is akartam újra kezdeni.
És egyszer csak elmúlt ez az egész. Nem érdekelt többé, mennyit úszom, csak az úszás maga. Elkaptam a volt edzők minden kis intelmét, és azt vettem észre, hogy mindenfajta erőlködés nélkül kilométereket úszom, és közben meg-megszűnik a víz és a köztem húzódó határvonal. Valami összeérett egy csapásra. Gyorsan és hullámokat alig keltve haladtam gyorsúszásban, de mintha nem került volna semmi energiámba.
Persze nem állítom, hogy az úszást csak így lehet élvezni, de „onnan” nem látható, hogy miről marad le az, akinek csak egy kicsit is erőlködnie kell a haladásért.
Apámnak nehéz volt megbocsátani
Apámnak persze hosszú évekig nem tudtam megbocsátani, hogy edzésre kellett járnom. Aztán valahol az is elkövetkezett, megbékéltem vele. Az a szomorú, hogy az élményeimet, amelyeket végül az úszással szereztem, talán soha nem kapom meg szenvedések nélkül. Azért, mert szinte csak akkor kaphat valaki egy mesteri szintű úszásoktatót, ha cserébe eladja magát a versenysportnak. Budapesten az élsport, vidéken az utánpótlás-nevelés szívja föl a szakmailag felkészült edzőket. Hja, nekik is meg kell élniük.
Van már szemléletváltás?
Közben csendesen reménykedem, hogy léteznek olyan közösségi vagy egyéni kezdeményezések, ahol igazán magas szakmai és pedagógiai színvonalon, a versenysportot messze elkerülve, a sport öröméért mozoghatnak a gyerekek. És hozzá is juthatnak a nagymesteri tudás elsajátításának módjához. És közben abban is reménykedem, hogy a versenysport eltűnik, mert semmi értelme, de tényleg… Minimum is a mostani formájában.
Megfizetett tömegsportedzők, magántrénerek. Vagy csak a sport átértékelődése a közösségek és az egész társadalom életében. Utópisztikus?
Ha olvasóink ismernek nagy tudású, kiváló pedagógus edzőket, trénereket, tudomásuk van csoportokról, sportkörökről, ahol a tömegsportban is megkapja a gyerek a százszázalékos, évekig tartó figyelmet, várjuk a kommenteket. Az ellenkezőjéről is.
Ha ez a cikk bejött, feltétlenül olvasd el az előzményt is:
Feláldoznád a gyereked az élsportért?
Ezekre isnézz rá:
Uzsonna – ez az a műfaj, amellyel minden iskoláskorú gyermeket nevelő szülő legkorábban szeptember elsején megismerkedik; általában egy félálomban összedobott szendvics formájában. A megunt uzsonnánál nincs rosszabb. Ajánlunk mást. | Minden napra egy szendvics
Titkok, vágyak izgató csodái, megannyi történés kezdete. Van, aki nézi, van, aki viseli, van, aki viselné, ha… Száz éve pedig még a francia császárnő sem hordta. | Titkokat rejt és önbizalmat ad
