Az utcán járőröző, svájci rendőrök célpontja az etnikai kisebbség a Lonley Planet útikalauza szerint.
Az utóbbi hetekben a koronavírus mellett az amerikai eseményektől volt hangos a világsajtó. Rendőri túlkapás, rasszizmus, fekete négyzetek a hírfolyamunkban – csak pár dolog, ami eljutott hozzánk is.
Szerencsére ma már pár kattintással elég sok olvasnivaló elérhető az antirasszizmusról. Ez azt is jelenti, hogy biztos internetkapcsolattal rendelkező, kaukázusi (fehér) emberként egyre cikibb tudatlanságra hivatkozni, amikor egy-egy gesztusod, megjegyzésed, viselkedésed problémás voltával szembesítenek. Az előítéletességet amúgy sem a szándék, hanem a hatás felől szoktuk értékelni. Ha az adott kisebbségi csoport tagjai úgy érzik, a cselekedeted megfélemlítő, káros vagy bántó rájuk nézve, akkor ideje felhagynod vele. Huhogni egy focistadionban, miközben a fekete játékosnál van a labda, eszméletlenül gáz (még akkor is, ha az ország vezetői közül többen szégyenletes módon nem tartják ezt szankcionálandónak). De azért vannak ennél jóval burkoltabb formái is az előítéletességnek.
1968. április 4-én lelőtték az afroamerikai polgárjogi mozgalom vezetőjét, ifjabb Martin Luther Kinget. A merénylet másnapján egy 36 éves iowai tanárnő sietős léptekkel indult a munkahelyére: vakmerő gyakorlatot talált ki harmadik osztályos diákjai számára, és bízott abban, hogy a rasszizmusról szóló leckét egy életre megtanulják a gyerekek.
A Buffalo Soldiers az amerikai hadsereg afroamerikai katonákból álló egységei voltak, amelyek tagjai nap mint nap megtapasztalták a rasszizmust, mégis számtalan alkalommal vitték a bőrüket a vásárra, amikor az őslakos indiánokkal harcoltak. Párharcukból az európaiak leszármazottai kerültek ki győztesen, de köszönetet ritkán mondtak az áldozatért.
Hogyan fogadtassuk el az emberekkel a Covid-19 elleni védőoltást? Mit kezdjük munkavállalók millióinak kiégésével? Hogyan tudjuk a távoktatás segítségével hatékonyan felkészíteni a gyerekeket a 21. századi élet kihívásaira? Széles körű az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a világ legégetőbb kérdései közül sokra a pszichológia fogja megadni a választ. A szakma előtt álló feladatokat nemrég kiadott trendjelentésében összegezte az Amerikai Pszichológiai Társaság.
A táncosnő Josephine Baker korának igazi sztárja volt, státuszához illő allűrökkel. 1928-as budapesti fellépése is megosztotta a közönséget. A vita arról folyt: illik-e fellépnie a művésznőnek a Royal Orfeum színpadán, és eltáncolhatja-e lenge ruhában a banántáncot.
Mary Ellen Pleasant harmincmillió dollárt keresett teljesen legálisan az ingatlanüzleteivel, ám a fehérek uralta sajtó nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy afroamerikai nők is elérhetnek sikereket. Ezért bordélyházak üzemeltetőjeként vagy gonosz varázslónőként hivatkoztak rá, és egész életében „mammy”-nek gúnyolták.
Az Ellenségek legjobbika című film azért olyan lenyűgöző, mert igaz történet áll mögötte, és mert egy szinte teljesen reménytelennek látszó helyzetben mutatja meg, hogy mindig van kiút.
Lehet arról vitatkozni, hogy Daryl Davis bátor vagy botor volt, amikor teljesen védtelenül odalépett a Ku-Klux-Klan tagjaihoz, és beszédbe elegyedett velük a rasszizmusról, az elért eredmény azonban vitathatatlan. A kilépett tagok még az egyenruhájukat is neki ajándékozták, egyikük gyermekének pedig ő lett a keresztapja.
A dühöt a legtöbb ember megszüntetendő problémának tartja, hiszen a harag képes megmérgezni a hétköznapokat és a társas kapcsolatokat. Ryan Martin dühkutató azonban egy egészen másfajta megközelítését mutatja be ennek az alapvetően lobbanékony érzelemnek. Lehetséges, hogy a pitiáner bosszúságaink inkább rólunk szólnak, az őszinte felháborodásunk viszont arról, hogy valami nagyon félrecsúszott a világban?
Amikor az iskolai lövöldözés elkövetője egy kertvárosi fehér fiatal, az amerikai híradások gyakran az agresszív videójátékokkal hozzák összefüggésbe a bűncselekményt. Ha viszont a lövöldöző afroamerikai, akkor alig kerül szóba ilyesfajta külső magyarázat. Miért e furcsa kettősség? És milyen következményekkel járhat?
