Az utóbbi hetekben a koronavírus mellett az amerikai eseményektől volt hangos a világsajtó. Rendőri túlkapás, rasszizmus, fekete négyzetek a hírfolyamunkban – csak pár dolog, ami eljutott hozzánk is.
Vannak emberek, nemcsak Amerikában, de a világon mindenhol, így Magyarországon is, akik jobbnak, felsőbbrendűnek gondolják magukat másoknál, csupán azért, mert eltérő a bőrük színe. Konkrétan fehér. Ez a fajta rasszizmus hangos és egyértelmű. Szerencsére ma már talán nem képezi vita tárgyát, hogy ez az egyik, embertől és emberségtől leginkább elrugaszkodott nézet, ennek ellenére viszont, köszöni szépen, él és virul. És talán éppen ez az oka annak, hogy gyakran észre sem vesszük magunkon a rasszizmus kevésbé nyilvánvaló jeleit.
Te sem vagy rasszista, nyilván
Van félvér barátom.
Semmi bajom a cigányokkal.
Soha nem támogatnék semmilyen rasszista kezdeményezést.
Ismerős mondatok, ugye? Fehérként hajlamosak vagyunk a rasszizmusra egyfajta tudatos gyűlöletként tekinteni, éppen ezért sokszor meg se üti a fülünket, ha valaki a villamoson odaszól a haverjának, hogy „ne legyél már ekkora cigány!”, elnevetjük magunkat rasszista vicceken, és nem biztos, hogy a sötétebb bőrű srác mellé ülünk le a metrón, ha van hely máshol is. Ezekkel a sokszor öntudatlan cselekedeteinkkel pedig minden egyes nap erősítjük a rasszizmust a társadalomban. A fehér emberek, bár nem tudatosan, de bizonyos előnyökkel indulnak az életben, éppen ezért kell sokkal nagyobb figyelmet fordítanunk a rasszizmus kevésbé szembetűnő megnyilvánulásaira. Ez persze nem azt jelenti, hogy számunkra nem tartogat nehézségeket az élet, csupán a bőrszínünk, a nevünk nem tartozik ezek közé.
Nem minden roma bűnöző
Egy 2018-as kutatás eredményei szerint az utóbbi harminc évben a cigánynak tekintett népesség száma Magyarországon több mint a duplájára nőtt: jelenleg a magyar lakosság kb. 8-9 százalékát teszi ki. Ezeket az adatokat torzítják a vegyes házasságokból született gyerekek, hiszen őket a társadalom jellemzően romának tekinti. Minél kisebb egy település, annál pontosabban lehet megbecsülni a cigányok számát, hiszen sok helyen mindenki ismer mindenkit, míg a nagyobb városokban nehezebb megmondani, hogy hány roma ember él az adott helyen. Sok esetben pedig a helyi vezetőség automatikusan cigánynak minősíti a szegényeket, etnikai hovatartozástól függetlenül.
Ezt a jelenséget a szegények etnicizálódásának nevezik.
Bár közel húsz éve nem készült erre vonatkozó kutatás Magyarországon, társadalmi arányukhoz képest feltehetően most is magasabb a romák száma a börtönökben, ennek oka azonban sokkal inkább a hátrányos társadalmi helyzet, mintsem az etnikai hovatartozás. Ez a jelenség egyébként nem egyedülálló Magyarországon, Kanadában a nehéz helyzetben lévő helyi őslakosok a társadalom három, míg a fogvatartottak kb. húsz százalékát teszik ki.
Fehér privilégium
Póczik Szilveszter kutatásainak eredménye szerint a romák bűnelkövető magatartása eltér azokétól, akik nem cigány származásúak. Jellemzően vagyon elleni, kisebb bűncselekményeket követnek el, a személyek ellen irányuló támadások csupán tíz százaléka tulajdonítható romáknak. Sokszor az igazságszolgáltatás intézményei is előítéletekkel fordulnak a cigányok felé, ez pedig hatással van a roma származású bűnelkövetők kezelésére. A Tárki felmérése szerint a rendőri állomány egy részében erősek az előítéletek a cigányokkal szemben, míg más kutatások eredményei alapján kimutatható, hogy azonos vádpontok esetén nagyobb eséllyel ítélik szabadságvesztésre a roma származású, mint a nem cigány elkövetőt.
Nem könnyű szembesülni azzal, hogy a bőrünk színe miatt jobb lehetőségeket kapunk másoknál. De talán épp erre van szükség ahhoz, hogy belássuk: a fehérek privilégiuma létező jelenség, ráadásul nem is kell Amerikáig mennünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk. Az igazságszolgáltatás rendszerszintű előítéletessége mellett szinte észrevehetetlenek az olyan apróságok, mint a játék babák bőre vagy a sebtapaszok színe, ezek azonban ugyanúgy hozzájárulnak az etnikumok közötti egyenlőtlen bánásmódhoz.
Fehér embernek lenni még 2020-ban is kiváltság.
Nem kell megértenünk azt a fájdalmat, azt a generációk óta tartó elnyomást, amiben az etnikai kisebbségek élnek. Első lépésként bőven elég, ha nem kérdőjelezzük meg ennek létezését – Magyarországon, Amerikában és szerte a világon. Nem egy generáció fog tudni ezen változtatni, nem kell magunktól csodát várni. De éppúgy, ahogy egy bántalmazó kapcsolatban sem kérdőjelezzük meg az áldozat szavát, úgy most sem mondhatjuk azt, hogy a rasszizmus nem létezik, csak azért, mert a saját bőrünkön nem tapasztaltuk meg. És kiváltságos helyzetben vagyunk, ha a rasszizmusról tanulunk, ahelyett, hogy átélnénk azt.
