Gyakori szülői félreértés, hogy amit a gyereknek adunk (idő, pénz, energia), tartozást képez, amit egyszer vissza kell kapnunk tőle. Pszichológusunk elmagyarázza, miért marhaság ez.
Mindenkiben felmerül, hogy most kivágja a gyereket az ablakon, de ha az indulatot nem váltjuk tettre, ez normális.
Sokszor pont az ártatlansága miatt füllent, simogatja magát társaságban, vagy kívánja azt, hogy bárcsak meghalnánk.
Néha érdemes megkérdeznünk magunktól, valóban ennyit gondolunk-e magunkról, nem áll-e valami többől, másból a nőiségünk, férfivoltunk.
Felnőttként egyenletesen jól kell teljesíteni, ehhez mindig célok kellenek. A gyerekkel visszakaphatunk valamit az élet spontán örömeiből, ha hagyjuk.
Bármilyen munkába vagy feladatba kezd az ember, annak vannak megtanulható törvényszerűségei. Kivéve a gyereknevelést, mert ott semmi nem jósolható - írja pszichológusunk.
A szülő nem tud hazudni, örül-e a gyerek létezésének, annak, hogy milyen. Kiderül az apró gesztusokból, arcrezdülésekből, szemvillanásokból.
Lehet a másik embernek igaza a saját értékrendje szerint, de nekünk is a mienk alapján. A szülőség nem matematikai egyenlet: több jó megoldása van.
Két kulcsmondatot érdemes észben tartani: a gyerek kapja meg, amit lehet, de ne ingyen! A másik, hogy ne szorongjunk a gyerek szenvedésétől!
Segíthetjük a porontyot, hogy néha képes engedni, és nem csak azért, mert fél a büntetéstől, hanem akár önszántából is.
Régen természetes volt, hogy más is rászólhat a gyerekre, nevelheti, ha szükséges, míg ma kikérik maguknak a szülők az ilyesmit. És jogosan.
Az ember a kakaót odaadja a gyereknek mondjuk a piros bögréből, aki közli, hogy ő a kékből kéri. Itt jön a helyes és helytelen megoldás. De jön? Pszichológusunk megmagyarázza.
