Bármilyen munkába vagy feladatba kezd az ember, annak vannak megtanulható törvényszerűségei. Kivéve a gyereknevelést, mert ott semmi nem jósolható - írja pszichológusunk.
Egy anyuka megfogalmazta, egy nemrégiben, a játszótéren lezajló jelenetet látva tudatosult benne, mennyit változott a látásmódja ahhoz képest, mint mikor még nem volt gyereke. A homokozó szélén ülve tanúja volt, hogy egy anya indulatosan bevágja a homokozóba háromévesforma kislánya lábai elé rózsaszín cipellőjét a következőket kiabálva: „Tessék, itt a cipőd, azt csinálsz, amit akarsz, én elmentem.”, majd dacos, dühös léptekkel nekiindult a kijárat felé.
Sem az előzményt nem látta, hogy vajon pontosan hogyan alakult ki köztük a konfliktus, sem a megoldást (bár feltételezte, nem hagyta ott a kisgyereket az anyuka), de megállapította magában, néhány évvel korábban biztos felkavarta volna a jelenet, mint egy borzasztó anya-gyerek kapcsolat fájdalmas epizódja. Az anyát legalábbis érzelmileg labilisnak, de akár gonosznak és szeretetlennek gondolta volna. Most pedig inkább együttérzés támadt benne a nő iránt, és úgy gondolta, hát bizony, van ilyen, hogy az ember idegeit kikészíti a gyerek, attól még lehet, hogy amúgy szuper anya, és hogy egyébként nagyon meleg, szeretetteljes köztük a kapcsolat.
Saját élményei alapján simán el tudta képzelni, ha találnak valami feloldást a konfliktusra, öt perc múlva mindkettő megnyugodva sétál kart-karba öltve a fagyizóba.
Ennek az anyukának nem abban változott a látásmódja, hogy most már inkább a kisgyerekeket hibáztatja a szülők helyett, hanem hogy tapasztalatból tudja, mennyire másképp működik a gyereknevelés, mint szinte bármi más tevékenység az életben. Bármilyen munkába vagy feladatba kezd az ember, annak vannak megtanulható törvényszerűségei, amiket elsajátítva nagyjából jósolhatóvá válik, milyen tettünknek mik lesznek a következményei.
A gyereknevelés viszont sem az autószerelésre, sem a testépítésre nem hasonlít, hiszen a történet másik fele egy ugyanolyan autonóm lény, mint mi magunk. Egy időben azt hitték, hogy a gyerek „tiszta lappal” születik, és azzá formálódik, amivé a szülő alakítja, de jó ideje belátta a tudomány, hogy ez távol áll az igazságtól.
Hangsúlyozom, a tudomány látta be, mert a köztudatban mintha továbbra is élne a hiedelem, hogyha a szülő elég ügyes, akkor mindennek simán kell alakulnia. Például, mintha anyák, apák azt várnák maguktól, abban a pillanatban „oldják meg” a dackorszakot, ahogy az első jelei megjelennek, és ha valaki gyereke játszmázik, hisztizik, bizonyos helyzetekben semmivel sem lehet hatni rá, akkor valamit elrontottak.
A valóság az, hogy a gyerek nemcsak reagál az őt ért hatásokra, hanem számos hatás belőle indul. Elindul, mert elért egy új fejlődési állomást, illetve saját egyedi sajátosságai nyomán. Legyen az genetika, vagy mások szerint karma, vagy Istentől kapott sajátos feladat – a velünk hozott egyéni különbségeket sokan sokféleképp fogalmazzák meg, de egy biztos, hogy vannak.
Minden alkalommal, mikor valami új helyzet adódik, a szülőnek is tanulnia kell: kipróbál sokféle megoldást, tanul, neki is érnie kell, megváltoztatnia, amit addig gondolt a gyerekről, arról, mi működik és mi nem. Nem várható, hogy rögtön jól reagáljon, de várható, hogy próbálkozzon, és hogy minden határon túl elkötelezett legyen a jó megoldás megtalálására.
Ha a gyerek csak azt fogadja el, ha mindig minden úgy történik, ahogy ő akarja, és nem hajlik a szép szóra (gyanítom, valami ilyesmi lehetett a homokozós jelenet hátterében), a szülő próbálkozhat számos megoldással. Érveléssel, azzal, hogy sok mindent figyelmen kívül hagy, szigorral, büntetéssel, jutalmazással, azzal is, hogy megváltoztatja saját nézeteit arról, mit szabad és mit nem, hogy kissé elengedi a gyeplőt, vagy éppen ellenkezőleg: növeli a kontrollt.
De legfőképp saját megérzéseire kell hallgatnia, és ha tartósan rossz az otthoni hangulat, és nem sikerül megoldani a vitás helyzeteket, érdemes azon is elgondolkodnia, nem valamilyen tünetről van-e szó, azaz biztosan a nevelési módszereiben rejlik-e a baj, vagy lehet, hogy valamilyen belső, esetleg párkapcsolati feszültség jelenik meg a gyerek viselkedésében.
Végül, ha semmi sem vezet megoldásra, azt a kérdést is érdemes feltenni: egyáltalán van-e valami baj. Ez nem vicc: gyakran az a probléma, hogy természetes jelenségeket, amiken egyszerűen csak át kell menni, el kell viselni, bajnak, tünetnek címkézünk.
Sokszor nem az a megoldás, hogy úgy viselkedünk, hogy a gyerek is másképp reagáljon, ezen keresztül valami láthatóan megváltozzon, hanem hogy elviseljük, ami történik. Az elviselés pedig sokkal többet jelent, mint hogy kibírjuk. Azt is jelenti, hogy közben a szülő hite nem rendül meg sem a gyerekben, sem önmagában, sem a kapcsolatukban. Azaz folyamatosan (még viták, veszekedések hevében is) hitelesen képviseli azt az érzetet, hogy alapvetően minden rendben van.
Ha komolyan vesszük mindezt, talán megengedőbbek tudunk lenni a szülővel, aki épp nem tud mit kezdeni a boltban magát földre vető, üvöltő gyerekkel, meg azzal a csemetével, aki a kiránduláson mindenki mögött 10 méterre lemaradva caplat dacos némaságban. A gyereknevelés nem az azonnali megoldások, hanem a türelmes tanulás története.
