A szülő nem tud hazudni, örül-e a gyerek létezésének, annak, hogy milyen. Kiderül az apró gesztusokból, arcrezdülésekből, szemvillanásokból.
Sokféle választ kapnánk, ha szülőket kérdeznénk arról, mi a céljuk a gyereknevelésben, azaz mikor éreznék jó szülőnek magukat. Ha a gyerekük boldog lesz? Ha sikeres? Biztos van, aki konkrétabban fogalmazza meg: legyen jó párkapcsolata, munkája. Esetleg legyen jó ember, vagy bontakoztassa ki a benne rejlő képességeket.
Nemrég egy anya úgy fogalmazta meg, nála az a jó szülőség mércéje, hogy a gyermeke otthon érzi magát a világban – gyerekként és majd felnőttként is. Találó megfogalmazás, bár elmerenghetünk rajta, a világ otthonos hely-e, de végső soron otthon érezni magunkat azt jelenti, hogy a helyünkön vagyunk, idetartozunk, van itt dolgunk, van, aki fontos, és akinek fontosak vagyunk. Ha épp háború közepén, betegen vagy szegénységben élünk, akkor is érezhetjük így. Otthon érezzük magunkat, ha nem vagyunk idegenek, ha nincsenek kétségeink, hogy azt az életet éljük-e, ami igazán a miénk.
Mitől érezzük magunkat otthon a világban?
A másik, amin elmerenghetnénk, hogy vajon ez teljesen a szülőn múlik-e. A teljes felelősséget nem lehet az ő nyakába varrni, különösen, ha a már felnőtt gyermeknél teszteljük a végeredményt, de annyit mondhatunk, még mindig a szülőkön múlik a legtöbb. Már csak az a kérdés, mit kell tenni, hogy kell viszonyulni a gyerekhez, hogy otthon érezze magát a világban. Tökéletes válasz aligha adható, hiszen nem egyirányú folyamat a nevelés, hanem a gyereken is múlik, a szülő-gyerek kölcsönhatás harmonikusságán. De azért van néhány alapelv, ami minden gyereknél fontos.
A világ eleinte a családdal egyenlő. Akkor is így van, ha egyébként már nyolc országban járt a gyerek ötévesen, ha bölcsis is volt, ha nagy a nyüzsgés körülötte. A belső világa mégis a családban elfoglalt helye, és a családi rendszer átláthatósága alapján épül fel. Ez a belső világ lehet biztonságos, otthonos, kiszámítható, lehet bizonytalan, rideg, zavaros is. Akinek van helye a családban, annak lesz megnyugtatóan rendezetett ez a belső világa, és az fogja otthonosan érezni magát a valós világban is.
Ehhez az kell, hogy rend legyen, de nem a szó poroszos értelmében, hanem abban az értelemben, hogy érzelmileg átláthatók legyenek a viszonyok. Hogy a kapcsolatok élőek, valódiak legyenek, hogy anya és apa összetartozzanak érzelmileg is. Ha csak egymás mellett élnek, miközben érzelmileg másokhoz, a gyermek számára láthatatlan személyekhez kötődnek, máris felborult ez a rend, a gyermek pedig érzi, hogy valami nem stimmel, de nem tudja megfogalmazni, mi a probléma.
A másik, ami alapvető fontosságú, hogy örüljenek a gyereknek. Lehet, hogy csak „becsúszott”, lehet, hogy fel is vetődött a szülőkben, tudják-e vállalni, mindez nem baj, ha végül igazán igent mondtak rá. És valóban őrá mondtak igent, nem arra, hogy kell valaki, aki felfrissíti a házasságot, vagy kell egy egészséges gyerek a beteg mellé, aki majd gondját viseli. Attól is érezheti, hogy neki itt nincs helye, hogy a szülők belefáradtak a gyerekezésbe, idősödő szülők többedik gyerekeként érkezett, és elfogyott az energiájuk.
Az sem ritka, hogy idő közben megromlik a szülők közti kapcsolat, vagy olyan változás áll be (például sokkal stresszesebb munka, anyagi gondok), ami miatt nem figyelnek eléggé a gyerekre. Lelkiismeretesen ruháztatják, etetik, taníttatják, meg is nyugszanak, hogy egészséges, a jegyei sem rosszak, aztán ahogy jön a kamaszkor és a felnőttkor, mégsem találja a helyét. Nem találja, mert otthon gyermekként sem volt meg eléggé beágyazottan, megnyugtatóan a helye.
A harmadik, ami biztosan szükséges ahhoz, hogy otthon érezze magát a gyerek a világban, hogy először a szülők higgyenek benne, hogy van helye. Hogy elég erős, talpraesett, elég belső erőforrása van, hogy megállja a helyét. Ez azon múlik, a szülő valóban a gyermekét látja-e, abból indul-e ki, amilyen ő, vagy egy előre elképzelt képet próbál rá vetíteni. Utóbbi elégedetlenséget szül, hiszen az elképzelt képhez képest csak hiányosságokat fog találni a szülő. Ezt érzi a gyerek is, és kialakul az a benyomás, hogy vele valami nem stimmel, ő nincs rendben.
De ha abból indul ki, ez a gyerek ilyen, így jó, és azt keresi, vajon hogyan lehet ezekkel a tulajdonságokkal megtalálni a helyét a világban, akkor ő is el fogja hinni, van helye. Valaki panaszkodott, lánya nem figyel az alakjára, egészen kipárnásodott. Ő bizonyára egy karcsú lányt képzelt el, ehhez képest defekt volt a telt alkat. Erre egy másik rokon azt felelte, igen, de óvónőként (a lány az szeretett volna lenni) a gyerekek biztos jobban hozzá tudnak bújni, mikor mesél. Mennyire más megközelítés!
Tulajdonképpen nem is olyan bonyolult ez a komplikáltnak tűnő kérdés: mikor fogja magát otthon érezni a gyerek a világban. Akkor, ha a szülő is odatartozónak érzékeli őt, és ezt jelzi vissza. Nemcsak a szavaival: a metakommunikációjával, a tudattalan közléseivel is. A szülő nem tud hazudni arról, elégedett-e a gyerekével, örül-e a létezésének, annak, hogy olyan, amilyen. A valódi viszonyulás kiderül az apró gesztusokból, arcrezdülésekből, szemvillanásokból. Ez azt is jelenti, az elégedett tekintet vagy biccentés is elég megerősítést ad a gyereknek.
Kölyök - az új rovat
Ezen a héten indul új rovatunk, a Kölyök, a kisgyerekekről szóló Poronty nagyobb testvére. A Kölyök témája alapvetően a 10-16 éves korosztály lesz, illetve minden, ami a már nem porontykorú kölykeinkkel kapcsolatos, így belefér majd az egyetemi felvételi, a külföldi ösztöndíj, vagy éppen az, hogy melyik mulatókban menő mostanság ünnepelni a sikeres érettségit. Öregedjenek velünk!
