Gyereknek, felnőttnek, a kisebb és nagyobb közösségek minden tagjának érdeke, hogy tisztában legyenek az együttélés alapszabályaival: azokkal a normákkal, amelyek gördülékennyé és elviselhetővé teszik a mindennapokat. De kitől tanulják meg mindezt a gyerekek?
A kudarcoknak megvan a maguk értéke, hiszen minden esetben az életre nevelnek, újabb és újabb leckével szolgálnak önmagunk és a világ működéséről. Mi mégis óvni igyekszünk a gyerekeinket a megtapasztalásától, talán éppen azért, mert saját sikertelenségeink mély nyomokat hagytak a lelkünkben, s ezt nem kívánjuk nekik. De mi lenne, ha ők másként tekinthetnének a kudarcra, mint mi anno?
Sokan hisszük, hogy a nyafogásnak csupán maga a figyelem elnyerése a célja, így ha meg szeretnénk szabadulni tőle, egyszerűen ignorálnunk kell. Valójában viszont rendszerint arról árulkodik, hogy a gyerekünk valamilyen erős érzelemmel viaskodik, amivel nem tud önállóan megbirkózni. Minél elutasítóbbak vagyunk a nyafogással, annál gyakrabban tör elő. Minél segítőkészebbek, annál gyorsabban kopik ki.
Azt, hogy a különböző életciklusok során hogyan alakul a személyiségünk, kialakulnak-e személyiségzavarok, sok tényező határozza meg, ideértve a genetikát és a biológiát is. De a szülők és a környezet hatása vitathatatlan.
Amikor a gyerekeknél viselkedési problémák jelentkeznek, sok szakember reflexszerűen a szülőket hibáztatja. És bár senki sem tagadja a szülői minta fontosságát, vajon tényleg ez a gyerekek viselkedésének legmeghatározóbb szempontja?
Szülőként sokan érezzük úgy, hogy mindenre nekünk kellene tudnunk a helyes választ, s ha valami oknál fogva mégsem tudjuk, az a kudarcunkat jelentené. Pedig a szülőséggel járó nevelés kölcsönös megismerési folyamat, ahol nemcsak a gyerek gyarapodik a tőlünk tanultaktól, de mi is – azáltal, hogy őt figyeljük.
Biztos veled is előfordult már, hogy a gyerek kedvenc pirítósát készítetted reggelire, mégis lefelé görbülő szájjal tolta el magától a tányért. Nem lehet minden csatát racionalitással és logikával megnyerni, vannak, amik tudatosságot és empátiát igényelnek.
Időnként talán minden szülőt elfog a vágy, hogy milyen jó lenne, ha ő és a gyereke barátok lennének. Végül is közel állnak egymáshoz, közös céljuk, hogy jól teljen az együtt töltött idő, nem? Akkor mi baj lehet belőle?
A gyerekek dac- és hisztikorszaka sajnos nem kikerülhető, hiszen a fejlődés szempontjából fontos állomás. A kialakulásának hátterében álló 3 fő ok megismerésével és azoknak az adott helyzetben való felismerésével viszont sokat könnyíthetünk a gyerekünk és a magunk idegi leterheltségén is.
Mind szeretnénk, ha időben és minél zökkenőmentesebben, erőltetés nélkül menne végbe a gyerek szobatisztává válása. A külső és belső elvárások azonban könnyen elbizonytalaníthatnak minket abban, hogy jó úton haladunk-e. Ezért hoztunk nektek pár tippet a felkészülésre.
A gyerek irányába tanúsított állandó és érzékeny válasz- és szolgálatkészségünk természetes, szeretetteljes és odaadó magatartásnak tűnik, éppen ezért olyan könnyű beleesni a csapdájába. Kutatások szerint ugyanis az engedékeny szülők gyerekei éretlenek, önállótlanok és gyakran agresszívek is lehetnek.
A „united front”, azaz a szülői oldalról érkező egyetértés valóban tiszta kereteket biztosíthat a gyerek számára, de csakis akkor, ha őszinte. Az őszinteségünk hiánya ugyanis, akárcsak a szülők közötti állandó veszekedés, a gyerekben bizonytalanságot kelt.
