A testvérek közötti konfliktusok teljesen normális és elkerülhetetlen részei a gyerekek fejlődésének, és ráadásul rengeteget tanulhatnak is az összecsapásokból. Főleg, ha szülőként segíteni tudjuk őket abban, hogy helyesen kezeljék az indulataikat.
Minden szülő jót akar a gyerekének. Csak sajnos egyik nagykönyvben sincs megírva, hogy mi az a jó – vagy mindegyikben mást írnak. Alap, hogy szeressük őt. De mi kell még? És hogyan szeretünk jól? Tudományos kutatások azért adnak támpontokat, hogy mik legyenek nagy vonalakban azok az alapvetések, amiket jó, ha szülőként észben tartunk.
Hogyan bátoríthatjuk a gyerekeket arra, hogy használják a fantáziájukat, és merjenek másként gondolkodni? És hogyan lehet az önkifejezést, a tapasztalati úton történő tanulást szorgalmazni azokban az iskolákban, ahol hagyományos tantervi keretek és értékelési modellek szerint zajlik az oktatás? Ahol a tanulóknak külső, objektív célokat kell elérniük, nem pedig belső motivációból eredő saját céljaikat?
Minden szülőre hosszú évek kihívása vár, amint kamasz lesz a gyerek. Az addig relatíve könnyen kezelhető gyerekből furcsa, érthetetlen, zárkózottabb vagy éppen a veszekedést kereső figura válik. A szülőknél csak egy csapatnak nehezebb a kamaszkor, maguknak a tinédzsereknek. Pedig talán könnyebb lenne mindenkinek egy fokkal, ha jobban értenénk, hogy mi zajlik ilyenkor az agyban.
Ha időben megtanulja a gyerek, hogy a gerilla harcmodor nem vezet sikerre, gyorsan le is mond majd róla, hogy kitartó hisztizéssel próbálja elérni a célját.
A másik ember gondolatainak, érzéseinek és határainak tisztelete nem genderkérdés. Mégis csak az utóbbi évek napvilágra került zaklatásos esetei irányították rá a figyelmet arra, mennyire hiányzik egymás kölcsönös megbecsülése és respektálása a társadalomból. Megijedni késő, visszafelé tekintgetni nem érdemes. A hiteles és aktív, személyes példával történő nevelés viszont változást hozhat.
Békésen együtt élni egy (vagy több) kamasz lánnyal komoly kihívás. Nemcsak ő teszi folyamatosan próbára a türelmedet, de a te viselkedésed is sokszor érthetetlen az ő számára. Ráadásul ezekben az években folyamatosan a közelség és távolság tengelyen lavírozunk: szeretnénk megőrizni a gyerekévek alatt formált érzelmi kötődést, de azt is szeretnénk, hogy a lányunk idővel független és kellő önbizalommal felvértezett nővé serdüljön.
Voltál már olyan helyzetben, amikor valaki elvileg önzetlenül segített neked, mégis az első adandó alkalommal a fejedhez vágta, hogy mennyi mindent tett érted? Ez a dinamika még akkor is frusztráló, ha felnőttekről van szó. Hát még egy gyerek számára, aki nem választotta a szülővel való kapcsolatot, és nem is áll hatalmában kilépni belőle.
Nyolcadik éve vizsgálja és összegzi az uniós országok aktuális oktatáspolitikai kihívásait és erősségeit az Európai Bizottság által kiadott Oktatási és Képzési Figyelő. A riport számot ad arról, hol tartanak az egyes tagállamok az Oktatás és képzés 2020 keretrendszer kívánalmainak megközelítésében, és felhívja a figyelmet a különböző kihívásokra is. Az adatokból szemezgettünk.
Folyton mindenki beleszól a gyereknevelésbe? A családtagjaid mindig jobban tudják nálad, melyik helyzetben mit kéne csinálnod, és ennek hangot is adnak? Segítünk, miként vethetsz véget ennek az idegesítő szokásnak.
Sokan, akik felnőtt korukban nehézségekkel küzdenek, visszatérő és káros mintákat tapasztalnak a viselkedésükben, gyakran jönnek rá, hogy a baj gyökere gyerekkorukban keresendő. Azért nem alakult ki erős önértékelésük, azért nem képesek képviselni az érdekeiket, vagy éppen azért jellemzők rájuk agresszív kitörések, mert a szüleik valahogy nem úgy viselkedtek velük, ahogy kellett volna. De hogy kell(ene) szülőként viselkedni?
Akár gyerekekről, akár felnőttekről van szó, a békés együttélés érdekében mindenkinek be kell tartania bizonyos viselkedési normákat, ha közösségben élünk. Ez már csak azért is fontos, hogy problémamentesen, gördülékenyen teljenek a mindennapok. De kinek a feladata, hogy megtanítsa mindezt a gyerekeknek?
