Dean Burnett agykutató egész életében az agy megismerésével foglalkozott. Több könyvet is írt a témáról. A napi élet nehézségei vitték erre a pályára: beállítottságában, hangosságában meglehetősen különbözött a családjától. Egy harsány, domináns emberekből álló családba született csendes, tudomány iránt érdeklődő fiúként. Azt szerette volna megérteni, hogy működik a szüleinek, a testvérei agya, és az övé miben tér el tőlük. Sok választ megtalált, és azóta arra szánja a munkaóráit, hogy másoknak is megmutassa, hogyan működik az agyunk, és ettől hogyan válunk azokká az emberekké, akik éppen vagyunk. Tanulmányozta a tizenévesek fejlődő agyműködését is, és a Guardianban megjelent cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy miért tök normális egy kamasznál az, amitől a szülők néha idegbajt kapnak.
„Kelj fel! Már megint átalszod a napot!”
– lamentál sok szülő, és húzza a fejére a párnát délelőtt 11-kor sok kamasz, hogy ne hallja ezt a zajt, és aludhasson még egy kicsit. Az aggódó felmenők azt gondolják, hogy csemetéjük menthetetlenül lustává vált, minden értelmes programból kimarad, és nem fogja semmire vinni az életben. Éjjel meg fent kukorékol!
Az a helyzet, írja Burnett, hogy bizony az alvási ciklus átalakul ebben a korban. Míg a szülők este tíz körül fáradnak el, addig a tizenéveseknél ez a holtpont éjjel egy óra körül jön el. Egy kamasznak olyan tízkor lefeküdni, mintha a szülő este hétkor hajtaná álomra a fejét. Mindemellett több alvásra is szükség van ebben a korban, éppen az agy fejlődése miatt, így nem csoda, ha a gyerek délig alszik. Veszekedés és értetlenkedés helyett érdemes inkább elfogadni ezt a biológiai szükségszerűséget, és máris könnyebb lesz az élete mindenkinek. Ha már az iskolakezdés úgysincs tekintettel erre a megváltozott alvási ciklusra, legalább a hétvégeken legyen meg a kellő alvásmennyiség.
Persze azért lehet könnyebbé tenni az elalvást is, hogy ne legyen az ember gyereke mindig fáradt. A rendszeres sport, este pedig a képernyők kerülése segít könnyebben elaludni.
„Ne legyél már ilyen hisztérikus!”
Előfordul, hogy egy kamasznak végzetesnek tűnik, ha nem jut el a buliba, vagy nem kapja meg AZT a kabátot, és a megélt belső drámát erősen kifejezésre juttatja kifelé is. A szülők állnak és néznek, nem is értik, mi baja, min sértődött meg már megint. Itt nem arról van szó, hogy nem akarnak együttérzést mutatni a gyerekük felé, hanem egyszerűen nem képesek rá, nem értik az adott helyzetben, mi váltja ki az erős érzelmeket.
Burnett szerint megint csak választ ad erre a rejtélyre az agy fejlődése. Az emocionális válaszokért felelős agyterületek hamar kifejlődnek, a kamaszkorban vannak teljesítményük csúcsán. Ezzel szemben a logikus gondolkodásért, az érzelmek moderálásáért felelős területek csak a húszas évek közepére érik el teljes fejlettségüket. Az ember megtanulhatja elnyomni az érzelmeit, ha például a szülők nagyon nem viselik el, de ez később komoly pszichés problémákat okozhat.
Inkább érdemes erre úgy gondolni, mintha a szülők az autóban hallgatnának zenét, tinédzser gyerekük pedig egy koncerten, közvetlenül a hangszórók előtt állna. Persze hogy hangosan ordít, túl kell kiabálnia a zenét, a szülők meg nem értik, miért emeli ennyire meg a hangját.
„Amíg az én kenyeremet eszed, azt teszed, amit mondok”
Rengeteg veszekedés, kiabálás zajlik olyan dolgokon, hogy hova kerül a szennyes ruha és mi történik ebéd után a tányérral. Olyanokon tudnak szülők és kamasz gyerekeik ordítozni egymással, amikről később vagy akár közben is mindkét fél belátja, hogy viszonylag lényegtelen dolog. Mégis hatalmas indulatokat kavarnak.
A gyerekek agya, hogy mi okoz nekik örömöt, mitől érzik magukat jól, upgrade-elve lett – már nem örülnek egy játéknak vagy egy vicces rajzfilmnek. Ezzel együtt nagyot fejlődött az a rész is, ami a függetlenséget, az új élményeket, a kontrollt igényli.
A szülőknek ez új, az elmúlt 10+ évben hozzászoktak ahhoz, hogy hogyan kell gondoskodniuk a gyerekükről. És erre a néha nem kis áldozatot kívánó viselkedésre, ami eddig maga a szülői szeretet volt, most már nincs szükség. Megzavarodik az egész rendszer, összeakadnak a fogaskerekek, és ennek a szikrái a kirobbanó veszekedések. Veszekedni rossz, de ezek a felcsattanó viták mégis jók lehetnek valamire, meggyorsítják a szülő és gyerek közötti új szabályok és viselkedésmódok kialakulását. Ez persze csak akkor van így, ha nem mindig csak bántás van bennük, hanem tudnak a felek tanulni is belőle, megértik, hogy a másiknak mi a fontos.
„Mi volt az iskolában?”
Mondjuk erre már hétévesen sem válaszolnak, a szülők mégsem adják fel, hogy megkérdezzék, hiszen kíváncsiak arra, hogy mi van a gyerekükkel ott, ahol ideje legnagyobb részét tölti. Nos, a kamaszokkal az van az iskolában, hogy egy konstans stresszben vannak. Ebben a korban a legérzékenyebb az agy a szociális elfogadásra, a visszajelzésekre – és az iskola tele van barátokkal, ellenségekkel, akik a maguk erős érzelmeiktől vezérelve folyamatosan meg- és elítélik őket. Legalábbis a gyerekeink a túlérzékeny társas radarjaikkal így érzékelik. Olyan ez, mintha a szülőknek mindennap ki kéne állniuk ötszáz ember elé prezentálni valamit. Megastresszes.
Ezért aztán hazaérve békére és nyugalomra vágynak, fikarcnyi kedvük sincs beszélni az iskoláról. Érdemes lehet velük valami más témát találni, hátha az rajtuk is segít, lekapcsolja erről a gondolkodásukat, és még szóba állni is hajlandók lesznek kommunikációra éhes szüleikkel.
Az emberiség megmentői a tinédzserek
Felmerülhet a kérdés, hogy miért van ez így. Mi a célja a természetnek azzal, hogy így elcsúsztatva fejleszti az agyat, nehéz éveket okozva mind a szülőknek, mind a gyerekeknek? Burnett evolúciós magyarázata erre igen felemelő: a megszokotthoz, ismerőshöz, komfortoshoz ragaszkodni stagnáláshoz vezet. Az emberiség kap így egy jó adag embert, a kamaszokat, akik mindent megkérdőjeleznek, harcolnak a függetlenségért, éheznek az új élményekre, mindent ki akarnak próbálni, és nem tudnak belesüppedni a fejlődés nélküli megállapodottságba. Burnett azt mondja, azt az emberi fejlettséget, ahol tartunk, éppen pont a tinédzsereknek köszönhetjük.
