Gyereknek, felnőttnek, a kisebb és nagyobb közösségek minden tagjának érdeke, hogy tisztában legyenek az együttélés alapszabályaival: azokkal a normákkal, amelyek gördülékennyé és elviselhetővé teszik a mindennapokat. De kitől tanulják meg mindezt a gyerekek?
A szüleiktől, vágják rá rögtön sokan, mások viszont sietnek emlékeztetni: a nevelés nemcsak a család, hanem az óvoda, sőt az iskola feladata is. Míg az óvodai szokáskialakítás során talán látványosabb a pedagógus nevelői munkája, az, hogy iskolai keretek között mennyi nevelés fér az oktatás mellé, már nem ennyire egyértelmű, pedig ha valahol, hát az iskolákban bőven akad nevelési kihívás.
Heti kérdésünk így szól: Kinek kell megoldani az iskolai nevelési problémákat?
Nevelés és szocializáció
Nevelés és szocializáció egymástól nehezen elválasztható fogalmak. Szocializáció alatt azt az élethosszig tartó folyamatot értjük, amelynek a során az emberek elsajátítják a szűkebb és tágabb környezetükben elfogadott viselkedésformákat. A szocializáció indirekt, „megtörténik”: az ember akkor is tanul a körülötte lévők viselkedéséből, ha célzottan éppen nem tanítják. A nevelés viszont célirányos, tudatosabb, és aktív tevékenység a nevelő részéről. Amikor nevelünk, az általunk kívánatosnak tartott viselkedésformákat megerősíteni, a nem elfogadhatókat pedig minimalizálni szeretnénk. Vitán felül áll, hogy a szocializáció és a nevelés első és elsődleges színtere a család. De mi van később?
Van baj?
Sokak szerint igen. Sorra jelennek meg a cikkek arról, mennyire nem tudnak viselkedni gyerekeink (az éppen aktuális „mai gyerekek”). A legtöbben nincsenek tisztában a legalapvetőbb normákkal, azzal, hogyan kellene köszönni, hogyan illik az asztalnál/buszon/boltban viselkedni, nem értik, hogy néha várni kell, hogy az agressziót (ami alapvetően természetes) nem a társakon kell levezetni. Az iskolákból pedig egyenesen riasztó hírek érkeznek tehetetlen tanárokról, olyan tanórákról, ahol semmi nem történik a pedagógus kétségbeesett fegyelmezési kísérletein kívül. És erre nemcsak az érintett felnőttek, de a gyerekek is panaszkodnak. Ők is érzik, hogy valami nincs rendben, hogy nem oké, hogy a tanárnak folyamatosan fejhangon kell kiabálnia, mint ahogy az sem, hogy a rendetlenkedők miatt mindenki röpdolgozatot írjon.
A pedagógusok sokszor a szülőknek róják fel, hogy olyan gyerekanyagot küldenek az iskolába, amivel a korábbinál sokkal nehezebb boldogulni – szerintük a nevelés mára sok családban szitokszó lett. A szülők szabadulnának a számukra rossz emlékű, vaskalapos szülő- és tanárképtől, de úgy tűnik, sokan még nem találják azt az alternatívát, ami a gyerekek nagyobb szabadsága mellett nem jár komoly nevelési problémákkal. A tanárok – érthető módon – azt szeretnék, hogy 8-10-14 éves gyerekeknek ne az utcai közlekedés szabályait vagy az alapvető tiszteletadás formuláit kelljen tanítaniuk, a szülők viszont (szintén teljesen elfogadható módon) azt, hogy az iskolai órák olyan színvonalasak és tartalmasak legyenek, hogy a gyerekeknek eszükbe se jusson „nem jól” viselkedni. A gyerekek meg? A legtöbben normális légkörben, jól szeretnék érezni magukat az iskolában, az órán, a szünetben, és azt érezni, hogy nem haszontalan az ott eltöltött idő.
Már késő?
Azok, akik szerint a nevelés a család és nem az iskola feladata, gyakran érvelnek azzal, hogy a gyerek iskoláskorára sok szempontból készen van, vagyis alapvető beállítódásai, normái jórészt már kialakultak. Ők úgy gondolják, hogy még ha kondicionálni is lehet, ha büntető eszközökkel vagy jutalmazással el is érhető, hogy a gyerek ideig-óráig megtegye, amit szeretnénk tőle, az alapokat ekkor már kevésbé tudjuk formálni. Ők amondók, hogy a gyerek első hat-hét, kiemelkedően meghatározó évét kell olyan példával és élményekkel megtölteniük a szülőknek, amik segítik majd beilleszkedését, és ezzel együtt az iskolai helytállását is.
Mások szerint vétek lenne ilyen fiatal gyerekek esetében lemondani a hathatós intézményi nevelés esélyéről, főleg mert sok olyan család van, ahol ezek az első évek nem tudták megalapozni az elvárt viselkedést. Ők úgy látják, a tanítók, tanárok kezében óriási felelősség és lehetőség van: javíthatnak vagy erősíthetnek az otthoni szokásokon, és akár teljesen más, pozitívabb alternatívát mutathatnak meg. Az igazán nagy formátumú tanáregyéniségek pedig életre szóló nyomot hagynak gyerekeink lelkében.
Egy ideális világban persze csak ilyen pedagógusok dolgoznának az iskolákban, és szintén ideális lenne az is, ha otthon, a szülők is korszerű elvek mentén, szeretetteljes légkörben, odafigyelve nevelnének, ettől lenne rend az iskolában is – mondják mások. A tapasztalat viszont az, hogy otthon és az intézményekben is egyre kevesebb idő és eszköz kínálkozik, és tanár és szülő sokszor egymásra mutogat a nehezebben megoldható nevelési helyzetekben. Ráadásul mivel az iskoláskorú gyerekek a napjuk nagyobb részét töltik az iskolákban, szinte természetes, hogy a feszültség nagy része is itt csúcsosodik ki.
A Köznevelési Törvény is inkább csak orientál, mintsem gyakorlati segítséget nyújt, amikor így fogalmaz:
„A köznevelésben a nevelés és oktatás feladatát a gyermek szülei, törvényes képviselői megosztják a köznevelési intézményekkel és a pedagógusokkal.
E közös tevékenység alapja a bizalom, az intézmény és a pedagógusok szakmai hitele”, mégis sokan osztják azt a vélekedést, miszerint a hatékony nevelés egyetlen útja az együttgondolkodás lenne.
Ki tud nevelni?
Kérdés persze az is, kinek vannak jobb eszközei a gyereknevelésre. A családi nevelés kizárólagosságát hirdetők szerint a szülőknek, hiszen ők ismerik a legjobban a saját gyereküket, ők vannak vele olyan mély érzelmi kapcsolatban, ami a hatékony nevelés egyetlen lehetséges hátterét jelentheti, ráadásul ők töltik vele a legtöbb időt is. Az ellenzők egészen másképp látják. Ők azt emelik ki, hogy egy általános iskolás gyerek több időt tölt iskolában, napköziben, szakkörön, mint otthon, ébren a szüleivel (valamikor aludnia is kell), és az együtt töltött órákban a szülőnek rengeteg más feladata is van, így ez az időszak sem jelent minden esetben minőségi együtt töltött időt.
A gyerekek növekedésével párhuzamosan pedig tovább nyílik az olló: a szülőkkel töltött órákat a barátokkal való programok, a sporttevékenységek, a képernyőzés is kurtítja – az iskolai órán viszont ott kell lenni és punktum. Ráadásul míg a szülők maximum saját családi mintáikból, szülősegítő könyvekből tájékozódnak arról, hogyan is kellene nekiállni a nevelésnek, a tanárok számára a nevelés szakma, amit évekig tanultak, mielőtt a gyakorlatban is belefogtak volna.
Legalábbis elvileg, teszik hozzá a tanárok. A mai magyar tanárképzésben eleve kevés a gyakorlati oktatás, a nehezebb nevelési szituációkra pedig egyáltalán nincsenek felkészülve a pedagógusok. Mint ahogyan az egyre nagyobb számú nehezebben nevelhető, figyelemzavaros vagy más okból kiemelt figyelmet érdemlő tanulók oktatására sem. Ráadásul – mondják – míg nekik 30 vagy akár 35 gyerek számára feladatuk megtalálni a megfelelő kulcsot egy-egy órán, a szülő csak a saját gyereke(i) szakértője kell hogy legyen.
Érzelmi kapcsolat
A nevelésnek egyébként valóban a jó érzelmi kapcsolat lenne a legjobb alapja, és tény, hogy ennek megalapozása a családban, főleg az első együtt töltött években a legkönnyebb. Vannak ugyanakkor, akik szerint nem lehetetlen ezt az iskolai keretek között sem kialakítani. A tanár megfelelő viszonyulása, szaktárgyi hitelessége, tanítási módszerei mind segíthetnek abban, hogy a gyerekek számára élmény legyen az együtt töltött idő, segítő odafordulása pedig arra biztathatja őket, hogy nyíljanak meg.
De van-e egyáltalán mód minőségi emberi kapcsolatok kialakítására az iskolában,
amikor diákok és tanárok egyaránt túlterheltek, sokszor teljesíthetetlen tantervi követelményeknek kell megfelelniük? – hangzik ismét a tanári kérdés.
A nevelési problémák hátterében a pedagógusok éppen a családok nuklearizálódását, az otthon is sekélyesedő emberi kapcsolatokat látják, és sokszor érzik úgy, hogy ahhoz, hogy valódi nevelői munkát végezhessenek, egy-egy osztályban 8-10 gyerek pótszülőjévé is kellene válniuk. Ők úgy látják, hogy a súlyos nevelési problémák gyökere otthon keresendő valamilyen konfliktus vagy érzelmi bizonytalanság és figyelemhiány formájában.
A szülők egy része szerint viszont a fentebb már említett érzelmi töltet csak nehezít. Egy-egy nevelési szituációt szerintük épp annak könnyebb megoldania, aki érzelmileg kevésbé érintett, aki nem vonódik úgy be, és a problémát nem látja többnek annál, ami. Ráadásul féltik is a nehezen kilogisztikázott együtt töltött időt: még délután is az iskolás dolgokkal kelljen foglalkozni? – kérdezik.
Ami ott történik, ott is marad?
A családok egyébként is sokszor hivatkoznak arra, hogy életszerűtlen lenne az iskolai problémák megoldását otthon keresni, és hogy az órán, szünetben jelentkező gondok iskolai, nem pedig családi ügyek, így ezeket ott kell elrendezni. Kétségtelen, hogy van logika az érvelésben. A családi nevelés pótolhatatlansága mellett kardoskodók viszont azt mondják, a szülő bevonása nélkül nem oldhatók meg a problémák, sőt mindez fordítva is igaz: előfordulhat, hogy az otthoni nehézségek oka valamilyen iskolai konfliktusban vagy sikertelenségben keresendő. Felmerül bennük az is, hogy ha egy kiskamasz megengedhetetlen hangot használ egy tanárral szemben, az csak az iskola ügye-e, vagy annál tágabb, mert a gyerek felnőttekkel szembeni viselkedéséről szól.
Az biztos, hogy a feszültség gyűlik. A szülők nehezményezik, hogy a szülői értekezleteken, fogadóórákon csak a rosszat hallják a gyerekeikről, a tanárok pedig azt, hogy a szülők nem bíznak meg bennük és módszereikben.
És te mit gondolsz? Kinek kell megoldania a nevelési problémákat?
