anyaseb pszichológia

Az anyával való kapcsolat a legrégebbi és legmélyebb kapcsolatunk. Szerencsés esetben a gyerek csecsemőkorától kezdve megtapasztalhatja a feltétel nélküli szeretetet: az anyai szeretet ugyanis, ahogy Erich Fromm, a neves pszichológus megfogalmazta, van: nem azért szereti az anya a gyerekét, mert az valamilyen, hanem azért, mert létezik. Az anyai szeretet biztonságérzetet ad: azt a tapasztalatot, hogy a világ egy biztonságos hely, ahol szeretnek és elfogadnak minket.

Már Freud is megmondta

Éppen ezért, mert ennyire alapvető és összetett emberi kapcsolatról van szó, sokféle sebzettség is származhat belőle. „A pszichológusi rendelőben központi téma lehet, hogy gyermekkorunkban hogyan sérülhettek érzelmi szükségleteink. De talán még baráti beszélgetésekben is nagy bizalom szükséges ahhoz, hogy megosszuk önmagunkról ezeket az élményeket, mert magunknak is fáj ez a találkozás” – mondja Szabó Jennifer pszichológus. „Talán nem is véletlen, hogy Freud kapcsán is vicces sztereotípiává vált, hogy ha bajod van, azért biztosan az anyád a felelős. Azonban Freud nem tévedett sokat. Az első szocializációs színtér a család: gyermekként a szüleinkre vagyunk utalva, hogy fizikai és érzelmi szükségleteinkről is gondoskodjanak, így ők azok, akik sajnos először okozhatnak sebeket” – fogalmaz a pszichológus.

Nem kell nagy traumának történnie

Nem biztos, hogy csak annak van anyasebe, akit érzelmileg bántalmazott, vagy éppen elhanyagolt az édesanyja. Az anya-lánya viszony sokféle lehet, s a sokféleségében bonyolult is. „Nem kell nagy traumának történnie ahhoz, hogy felnőttkorunkban mégis legyenek nehézségeink az anyánkkal való kapcsolatunk mentén. Amikor megszületünk, sok mindent örökölhetünk, miközben alakulhat egészen máshogy a temperamentumunk” – mondja a szakember. „Ezért is szükséges, hogy az anya képes legyen ráhangolódni a gyermekére. Azonban sok olyan élethelyzet adódhat, amikor ez nem megy ilyen könnyen: egyedül marad a gyermeknevelés legtöbb terhével, mert az apa éppen próbálja fenntartani a családot, az anya maga is küzd mentális nehézségekkel, hiszen a gyermek érkezésével az ő élete is fenekestül felfordult, vagy korán vissza kellett mennie dolgozni, hogy ne veszítse el az állását, esetleg a testvérnek van szüksége nagyobb figyelemre, vagy éppen egy fontos családtag küzd súlyos betegséggel… Végtelen olyan tényező lehet, amitől sajnos sérülnek az érzelmi szükségletek, a sérülés pedig sebbé válik” – sorolja az anyaseb lehetséges okait Szabó Jennifer.

A "jó kislány" szerepe

A társadalomban ugyanakkor erősen jelen van egy elvárás, hogy milyennek is kell lennie az anyával való kapcsolatnak, s ennek alapja, hogy ha mégoly problémás is, visszatetszés kelt, ha valaki a szülei vagy az édesanyja – akinek hálával tartozik, hiszen az életét köszönheti neki – által neki okozott lelki sérülésekről, továbbadott rossz mintázatokról beszél. Sok nő nem tud kilépni felnőttkorában sem a „jó kislány” szerepéből, amibe gyerekkorában kényszerült; nem tud nemet mondani; nem tudja meghúzni a határait, vagy éppen maximalizmussal vagy munkamániával küzd.

Az anyaseb Bethany Webster azonos című könyvének témája is. Webster erősen feminista nézőpontból közelít a témához. A transzgenerációs pszichológia napjainkban virágkorát éli, és Webster egyik központi gondolata is ebből táplálkozik: az anyasebet generációról generációra adják át anyák a lányaiknak. Mindez nem az anyák hibáztatásáról vagy arról szól, hogy egymásnak kellene ugrasztani anyákat és lányaikat. Az anyaseb a coach szerző szerint a patriarchális rendszerben gyökerező társadalmi jelenség, ami nemcsak személyes szinten jelenik meg, hanem kulturális, spirituális és globális szinten is. Mindennek az alapja a személyes anyaseb, aminek gyógyítására konkrét tippeket is ad a könyvében, de többször említi, hogy ő maga hosszú évekig tartó terápia során dolgozta fel sérüléseit.

Az anyaseb jelei

Sokféle jele lehet annak, hogy feldolgozatlan anyasebünk van: kezdve azzal, hogy homályosan úgy érezzük, valami nincs rendben velünk. Esetleg a kudarctól vagy a visszautasítástól való félelmünkben nem bontakoztatjuk ki képességeinket, vagy úgy érezzük, nem vagyunk elég „jók”, tehetségesek, értékesek. Vagy éppen úgy rendezzük be az egész életünket, hogy „ne zavarjunk túl sok vizet”. Sőt: akár öntudatlanul is anyánk engedélyére várunk, mielőtt megtennénk valamit.

Patriarchális elvárások

Webster szerint a probléma globálisan is jelentkezik: 

Mindez a szerző szerint a ránk hagyományozott patriarchális elvárásokból fakad: a nők adják fel személyes ambícióikat a családjukról való gondoskodás érdekében; elsősorban ők gondoskodjanak a háztartásról; szolgáljanak ki másokat, miközben saját igényeiket a háttérbe szorítják; könnyedén tartsák kézben a feladataikat; legyenek szépek és vonzóak, gyerekeik pedig illedelmesek. Mindez – könnyen belátható – teljesíthetetlen feladat, a ránk hagyományozott elvárások azonban azt sugallják, hogyha minderre nem vagyunk képesek, a hiba bennünk van. Ha viszont meghajlunk az elvárások előtt, könnyen belső dühöt vagy frusztrációt élhetünk meg, amit megint csak nem mutathatunk ki - milyen anya az, aki ahelyett, hogy boldog lenne a gyönyörű gyerekeivel, elégedetlenkedik az életével? Az érzések elnyomásának a következménye lehet a gyerek felé irányuló tudattalan düh (hiszen a kislány még nem kényszerült feladni az álmait az anyaságért), az érzelmi elhanyagolás vagy a manipuláció (szégyen, bűntudatkeltés, túlzott elvárások a gyerek felé, nem ritkán a saját meg nem élt, ki nem teljesedett életük miatt). A gyerekek ezt úgy élik meg, hogy velük valami nincs rendben, és akkor tudnak megfelelni az édesanyjuk elvárásának, ha jól viselkednek. Ők sokszor felnőttként is jelentéktelennek érzik magukat, így erősítve és hitelesítve anyjuk identitását, majd maguk is továbbadják ugyanezt a mintát.

Tudatosítsuk, hogy felnőttek vagyunk

Azzal természetesen senki nem jut előbbre, ha felnőttkori nehézségeiért a szüleit, jelesül az édesanyját okolja. „A legfontosabb lépés tudatosítani, hogy most már felnőttek vagyunk, képesek vagyunk felelősséget vállalni magunkért, és képesek vagyunk saját érzelmi szükségleteink kielégítéséért tenni” – véli a pszichológus. „Ez egyértelműnek hangzik, de sajnos legtöbbször inkább az elfojtás és a rossz megküzdések vezetnek minket. Ha ezt elfogadjuk, könnyebb a kezünkbe venni a nehézségeket okozó sebeket, és begyógyítani őket.” Ismét Erich Frommot idézve, „az érett embernek el kell jutnia odáig, hogy ő maga legyen a tulajdon anyja és apja”. Ha nem tekintünk magunkra egyedül hagyott, kétségbeesett gyermekként, nem fogjuk öntudatlanul is fájdalmunkat a környezetünkre sugározni vagy átadni a ránk hagyományozott káros mintákat saját gyerekeinknek. Ehelyett felismerve (és önismerettel, terápiával gyógyítva) érzelmi sérüléseinket, gazdagabb és teljesebb életet élhetünk.