A gyerekek első éveik során még a szájukkal szereznek tapasztalatot a világról. Ezzel tapogatnak, ízlelnek, keltik fel a figyelmünket, és nem utolsósorban a szájuk segítségével fejezik ki érzelmeiket is. Harapnak. Ha pedig ezen változtatni szeretnénk, meg kell értenünk, hogy mi az, ami akaratlagos és szabályozható, és mi az, ami nem.
Ma történt egy kisebb incidens. Harapás. Nyoma maradt.
A legtöbb kisgyermekes szülő, ha ezzel fogadják az óvodában, ilyenkor csendben (de serényen) azon imádkozik, hogy csak ne az ő gyereke legyen a ludas! A harapás egy alapvetően agresszívnek tekintett és látványos jelenség, természetes tehát, hogy aggodalmat kelt a szülőkben. Félünk a nevelők elítélésétől, a többi szülő sértettségétől, a megbélyegzéstől, és talán nem utolsósorban annak beigazolódásától, hogy eddig rossz nevelési elveket követtünk. Tényleg elrontottunk valamit? Kisgyermekkorban a gyerekek gyakran fejezik ki érzéseiket és akaratukat egy látványos foglenyomattal. Ez azonban nem jelenti se azt, hogy szándékos, se azt, hogy bosszú vezérelte cselekedetről van szó. Nem biztos, hogy mi rontottunk el valamit a gyerek nevelésében. A helyzet megfelelő kezelése persze szükséges, ehhez azonban értenünk kell, hogy mi is vezérli a gyerekeket. Ha ugyanis hibásan ítéljük meg a szándékaikat, nagyobb sérülést is okozhatunk, mint azt szeretnénk.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Orális fejlődési szakasz
A híres-nevezetes, Sigmund Freud nevéhez fűződő pszichoszexuális fejlődéselmélet első állomása az úgynevezett orális szakasz, ami nagyjából kétéves korig tart. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek első éveikben nagy hangsúlyt kap a szájjal történő tapasztalatszerzés. A picik onnantól kezdve, hogy a kezükkel már magukhoz tudnak emelni tárgyakat, mindent megnyalnak és megcsócsálnak, ami a kezük ügyébe kerül. Megízlelik, megtapogatják, vagyis a szájuk és nyelvük által információkat szereznek az őket körülvevő világról.
Ahogy egyre ügyesebbé és önállóbbá válnak, a szájuk használata is újabb képességekkel gazdagodik: egyre jobban tudják módosítani, formálni a torkukból kiáramló hangokat, elsajátítják a rágás művészetét, a grimaszolást, a nyelvvel való csettintést, a vigyorgást – és hát a harapást is. Ezeknek a szájgyakorlatoknak a próbálgatása által egyrészt fejlesztik az önszabályozó képességüket, koordinációjukat, másfelől figyelik is, hogy milyen hatást gyakorolnak velük a környezetükre. Anya mosolyog, ha grimaszolok. Ha csettintek a nyelvemmel, apa utánoz, és lovacskává változik. Amikor pedig harapok, anya felugrik, a másik gyerek felsír, és a felnőttek összerántják a szemöldöküket. A gyerek számára ez a jelenet az első pár alkalommal nagyon izgalmas. Élvezettel tölti el, hogy ilyen egyértelmű hatást képes kiváltani a szüleiből és a társaiból. Nem tudja, hogy fáj, és nem tudja, hogyan hagyja abba. Az inger irányítja, amivel szemben egyelőre tehetetlen.
Dühből harapás
Egy idő után persze már szándék is bújhat a harapás mögé. Sok gyerek arcán kifejezetten látványos a fékezhetetlen düh, amely megelőzi a „támadást”. Ez azonban már a dackorszak időszakára (2-3 éves korra) jellemző, amikor a tettek irányítását az érzelmek veszik át. A kicsik akaratossága és önérvényesítése nem viseli sem a kudarcot, sem mások egyedi igényét, a vele szembeni figyelmetlenséget, sem pedig a józan észt. A dackorszak a túlfűtött érzelmekről és erős önállósodási vágyról szól, amelyet az agy szabályozó központja (a frontális lebeny), fejletlenségéből fakadóan, még nem képes kordában tartani.
A gyerekek úgynevezett racionális agya még éretlen arra, hogy visszatartsa az indulatot. Ilyenkor könnyen megtörténik a baj anélkül, hogy szülőként vagy pedagógusként bármit rosszul tettünk volna. Korosztályi sajátosság, hogy a düh kifejezésére a kisgyerekek leggyakrabban az üvöltést és a harapást választják, hiszen ezek a megoldások már ismerősek nekik korábbról. A csapkodás, a szándékos ütlegelés még nincs úgy betanulva. Az majd egy újabb fejezet lesz aggodalmaink könyvében.
Az oké, hogy dühös. Az nem oké, hogy harap.
A harapástól nem kell megijednünk, mert kisgyermekkorban nagyon ritka, hogy szülői mulasztások váltják ki. Elsősorban a természet, a természetes fejlődés következtében jelenik meg egyes – általában aktívabb, hevesebb temperamentumú – gyerekek viselkedésében. A csecsemők, tipegők csak próbálkoznak, gyakorolnak, tanulnak, tettüket tehát nem rossz szándék vezérli. Náluk többet érünk azzal, ha megpróbáljuk a viselkedésüket figyelmen kívül hagyni, s ahol nem lehet (például minket harap és fáj), ott felajánlunk más opciót (párna, építő, rágóka), amit viszont nyugodt szívvel haraphat, ha neki jólesik. Majd kinövi.
A nagyobbaknál, ahol valóban valamiféle bosszú vagy belső feszültség váltja ki a harapást, ott már közbe kell lépnünk. De ne büntessünk! A heves düh a gyerek számára is kellemetlen, éppen ezért akar tőle megszabadulni valamilyen cselekvés (a harapás) által. A mi elutasításunk ezt a belső feszített állapotot csak fokozhatja. Valószínűleg érthető, hogy dühös, és ezt fontos, hogy elismerjük számára. Ha szétrúgták a tornyát, ha beelőzték a csúszdánál, ha véletlenül fellökték vagy akadályozták, akkor érthetően húzta fel magát. Ismerjük el az érzéseit, ne csak azért, hogy együttérzésre találjon, de azért is, hogy ezzel fejlesszük érzelmi és értelmi fejlettségét: érzéseinek felismerését, belátóképességét, önmaga szabályozhatóságát!
Ezzel a korosztállyal már lehet beszélni, már sok mindent megértenek, de csak akkor, ha előbb mi is megértőek vagyunk velük. Az együttérzésünk oldja a feszültségüket, és így már képesek lesznek meghallani azt a javaslatunkat, hogy másképp fejezzék ki a mérgüket. Kiabálhatnak, szólhatnak a felnőttnek, odacsaphatnak a földre, hogy „Ejnye”, vagy erélyesen odakiálthatnak a másiknak, hogy „Túl sok vagy!”. Ha mi meghalljuk őket, ők is képesek lesznek meghallani minket. Választanak egy elfogadhatóbb önkifejezési módot, és elhagyják a harapást. Nem kell félnünk tehát, csak meg kell tudnunk érteni.
