Néhány kivételtől eltekintve a legtöbb ember nem sok női festő nevét tudja felidézni a 17. századból. Nem véletlenül: nem volt könnyű a művészettel foglalkozó nők élete, a legtöbbször csak különféle trükkökkel tudtak érvényesülni.
Rubens, Rembrandt, Vermeer – mindenki hallott a holland aranykor legnagyobb festőiről. Louise Hollandine, Maria Schalcken, Judith Leyster vagy Anna Francisca de Bruyns nevét valószínűleg sokkal kevesebben ismerik, pedig művészettörténészek szerint nem alkotásaik elégtelen minősége miatt merültek feledésbe. Lássuk, mi kellett ahhoz, hogy valaki nőként válhasson sikeres festővé a 17. században.
A nők sem indultak természetesen egyenlő eséllyel az érvényesülés útján. Aki gazdag, előkelő családból származott, annak könnyebb volt megbirkóznia az előítéletek akadályaival. Jó példa erre Louise Hollandine, aki hercegnőként született 1622-ben Hágában. Apja V. Frigyes pfalzi választófejedelem volt, és a család egy darabig szemet hunyt a lány fura hóbortja fölött. A hercegnő hatéves korában kezdett festeni, és egyik testvéréhez, Rupert herceghez hasonlóan roppant tehetségesnek bizonyult – a kor ünnepelt portréfestője, Gerard van Honthorst keze alatt is tanult.
Stílusa egyébként annyira hasonlított mesteréjére, hogy több munkáját a férfinak tulajdonították.
Harmincöt éves korában, 1657-ben Hollandine családja megrökönyödésére Franciaországba menekült, áttért a katolikus hitre és apácának állt. Azt nem tudni, hogy ebben szerepet játszott-e az a vágya, hogy tovább festhessen, ám annyi bizonyos, hogy még azután sem hagyott föl szenvedélyével, hogy XIV. Lajos kinevezte apátnőnek.
Hamis aláírás a sikerért
Valamivel nehezebb dolga volt a középosztálybeli Maria Schalckennek, aki bátyjától, Godfried Schalckentől tanult festeni – a férfi Rembrandt tanítványától, Gerrit Dou-tól leste el a szakma fortélyait. Nőként azonban nem volt könnyű érvényesülnie, ezért testvérével ravasz cselt vetettek be:
megváltoztatták a nő aláírását, hogy a testvére szignójára hasonlítson, így festményei magasabb áron keltek el.
Sokáig a művészettörténészek is Godfried Schalckennek tulajdonították több képét – máig viták folynak arról, hogy melyik alkotást melyikük festette, a legtöbb szakértő szerint még mindig alulbecsülik műveinek számát.
Más művészet a festészet helyett
A szegényebb sorból származó nők gyakran nem engedhették meg maguknak, hogy festészettel foglalkozzanak, művészeti ambíciójukat más módon kellett megpróbálniuk kiélni. Sokan lettek iparművészek, bár a csipkeverést például egyáltalán nem fizették meg eléggé – annak ellenére sem, hogy fáradságos, időigényes munka volt.
A női művészeknek ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak vagy akár csak meg tudjanak élni, kifejezetten szemfülesnek kellett lenniük. Johanna Vergouwen például remek üzleti érzékről tett tanúbizonyságot. Felismerte, hogy óriási a kereslet flamand barokk alkotások iránt a spanyol kolóniákon, ezért Rubens és Anthony van Dyck festményeinek másolásával kezdett el foglalkozni. Mivel a vászonra festett másolatokat nehézkesen lehetett csak szállítani, rézre dolgozott.
Johanna Koerten az egyik legnépszerűbb művész volt a 17. század végén: papírkivágásaiért vagyonokat fizettek, uralkodók is vásároltak tőle, például Nagy Péter orosz cár, III. Vilmos angol király, II. Mária angol királynő és III. Cosimo, a Medici-család tagja.
Alkotásai gyakran többért keltek el, mint Rembrandt mesterművei.
Noha férje, Adrian Blok a művésznő halála után is mindent megtett azért, hogy népszerűsége töretlen maradjon, ma már kevesen ismerik nevét. Ennek részben az is az oka, hogy papírkivágásai roppant sérülékenyek voltak, mindössze 15 maradt meg közülük.
A házaság: előny vagy hátrány?
Kényes kérdés volt a házasság a női művészek számára. Koertennek szerencséje volt ebből a szempontból, hiszen férje a legmesszebbmenőkig támogatta művészeti ambícióit. Judith Leyster története kevésbé alakult szerencsésen. Noha származása ellenére – apja sörfőző volt – kivívta magának a művészvilág elismerését, és 1633-ban, 34 éves korában felvették a helyi festő céhbe, házassága után egyre kevesebbet alkotott.
Mindössze néhány képet festett feleségként és családanyaként.
Halála után ráadásul szinte az összes művét vagy férjének, vagy pedig Frans Halsnak tulajdonította az utókor – csak a 19. század végén derült ki, hogy ő festette őket.
Anna Francisca de Bruyns is jóval kevesebbet alkotott esküvője után, mint előtte – fia szerint soha nem is akart férjhez menni. Huszonnégy éves korában mégis hozzáment Isaac Bullarthoz, akitől 12 gyermeke született. Kétségtelenül fantasztikus teljesítmény, hogy e mellett még bármennyit is tudott festeni – márpedig erről tanúskodik művei mellett vázlatfüzete is, amelyben az egyik önarckép alá láthatóan gyermekkéz írta:
„Ez az én anyukám”.
Rachel Ruysch virágcsendéleteivel vált híressé, méghozzá annyira, hogy könnyen megengedhette magának, hogy 10 gyermekéhez nevelőt fogadjon. Összehasonlításként: nem volt ritka, hogy Ruysch egy-egy képéért 750–1200 guldent is kapott – Rembrandt festményei ritkán keltek el 500 guldennél többért. Maria van Oosterwijck is elismert csendéletfestő volt, ám ő úgy döntött, nem megy férjhez – egész életét a festészetnek szentelte.
Rembrandt életében három nőnek jutott főszerep, de a festő csak egyik szerelmét vehette feleségül.
