Egészen a 20. század elejéig mostoha sors jutott az árván maradt vagy nem kívánt gyerekeknek: legjobb esetben is zsúfolt árva- vagy lelencházakban helyezték el őket. Későbbi életük folyamán szinte lehetetlennek bizonyult számukra a „normális” élet: akik életben maradtak, gyakran az utcán tengették napjaikat, vagy bűnözőkké váltak.
„Én az állam gyereke voltam, vagyis: lelenc. Mint teljesen árva, egész kicsi koromban kerültem az aradi lelencházba. Onnét kiadtak egy nyomorúságos kis faluba, hol a lelencelosztó valósággal üzérkedett valamennyiünkkel, velem is. Lisztért, malacért egy bödön zsírért kézről kézre adott bennünket a legtöbbet ígérőnek. Tizenkét éves koromig nem is hallottam az államról, csak akkor, ha ijesztgettek vele” – idézte fel gyermekkorát az aradi lelencház egyik hajdani lakója az 1950-es években.
Az emberiség hosszú története során mindig is voltak nem kívánt gyerekek, akiktől szüleik a legváltozatosabb módon igyekeztek megszabadulni. Az ókori Egyiptomban – emlékezzünk csak Szinuhe történetére – nádcsónakban vízre bocsátották őket, később pedig a szülőanya, ha egyáltalán életben hagyta, kapualjakba vagy az utcára tette nem kívánt csecsemőjét. Kegyetlen, ám sokáig létező gyakorlat volt ez. A lelencházak viszont elsősorban nem az utcán talált gyerekekkel teltek meg, hanem a szoptatós dajkák gyermekeivel. Miközben tehát a dajka egy idegen, ám tehetős család gyermekét táplálta anyatejjel, saját gyermeke gyakran már az első évét sem érte meg.

„Koszos asszonyok” és szoptatós dajkák
Nyugat-Európában hosszú évszázadokon át, Magyarországon a 18-19. századtól kezdve alkalmaztak a főúri családok életerős, fiatal szoptatós dajkákat, akik vagy elvesztették saját gyermeküket, vagy anyagi megfontolásból kényszerültek rá a pénzkereset ezen módjára.
![]()
A dajka mindig egyedül, gyermeke nélkül érkezett a tehetős családhoz.
Saját gyermekét rokonokra, ismerősökre, vagy – ha, amint mondták, szégyenben maradt, tehát házasságon kívüli gyermeke született – kifejezetten ezzel foglalkozó „koszos asszonyokra” bízta, akiknek meghatározott havi összeget fizetett a gyermeke gondozásáért. Ezek a gyerekek azonban ritkán élték túl az első életévüket: az anyatej és az anyai szeretet hiánya korán megpecsételte sorsukat.
Tombolán nyert gyerekek
A 19. századtól kezdve, felismerve a probléma súlyosságát, a kormányok próbáltak beavatkozni az áldatlan állapotokba. Ebből a célból jöttek létre a lelencházak, de a gyakorlat alapjaiban nem változott meg. Sőt: 1912-ben egy párizsi árvaház üzemeltetői tombolán sorsolták ki a gyerekeket. A közvéleményt azzal nyugtatták meg, hogy „a nyertesek természetesen alapos kivizsgáláson estek át, hogy meghatározható legyen nevelőszülői alkalmasságuk”.
Az első árvaházak
A lelencgyerekek sanyarú sorsa a 19. század közepén kezdte zavarni a közvéleményt, legelőször is az orvosokat és a politikusokat. Az orvosok sürgették a szakképzett személyzet jelenlétét a lelencházakban; Kossuth Lajos pedig beszédes című, Halottasházak című írásában 1841-ben így számolt be a jobb sorsra érdemes csecsemőkről:
![]()
„Az anyátlan gyermekek gyámoltalan serege segélyért sír föl az égre s az emberekhez;
és mi azt gondoljuk, megtettünk mindent, amit tennünk kell, ha bérdajkához adtuk (…); és nem vesszük szemügyre, hogy e négyforintos dajkák kezei között (…) száz gyermek közül 80-90 elhal”. 1843-ban megnyílt Pest első, József nádorról elnevezett árvaháza, ahol tizenkét iskoláskorú fiúgyermeket neveltek, de egészen 1861-ig kellett várni arra, hogy lányok számára is létesüljön hasonló intézmény.

A gyermekvédelem és a „hatósági őrködés”
Ez a két intézmény azonban csepp volt a tengerben, az árvák népes tábora jóval nagyobb léptékű ellátórendszert kívánt volna. Az 1870-es években tizenegy jótékonysági egyesület végzett gyermekvédelmi munkát a fővárosban, köztük a Gyermekmenedékhely Egyesület, amely csecsemőkorukban kitett gyermekeket mentett, továbbá olyan gyermekeket közvetített ki vidéki dajkákhoz, akiknek a szülei meghaltak vagy börtönbe kerültek.
Mindez azonban nem javította számottevően a dajkaságba adott gyerekek sorsát, hiszen „a hatósági őrködés" hiányos volt.
Hasonló munkát végzett 1886-tól kezdve a Fehér Kereszt Egylet, amely később, egyesülve az Országos Lelencház Egyesülettel, Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület néven folytatta tevékenységét, gróf Károlyi Alajosné, gróf Teleki Géza és Klotild főhercegnő irányítása alatt. Egészen a második világháborúig a szociális érzékenységgel megáldott arisztokraták közül többen is támogatták az árván maradt gyermekeket.

A babamentő inkubátorok őse, a forgóláda
A mai babamentő inkubátorok őse, az úgynevezett forgóláda Magyarországon 1883-ban jelent meg az Országos Első Gyermekmenedékhely Egyesület fővárosi, IX. kerületi (Vendel utca) intézményében.
A „Lelenczek beadása” felirat alatt egy vasredőnnyel lezárható ablak volt, mögötte egy párnázott forgóláda.
Az ablakot a csecsemőjüktől megszabadulni kívánó anyák éjféltől hajnali háromig nyitva találták, fölötte egy apró, színes mécses világított. Ha megnyomták a csengőt, az ügyeletes személyzet az ablakhoz sietett a babáért.
„Engedetlen gyermekek megfékezésére használtatik”
Az egyesületet Vécsey János földbirtokos-hajóskapitány és neje, Szatmáry Borbála támogatta; de sajátos elképzeléseik voltak a gyermeknevelésről.
Megszabták például, hogy minden évben az első csecsemőt, akit a forgóládában találnak, Vécsey Nepomuk Jánosnak, az első leányt pedig Szatmáry Borbálának kell nevezni.
A kapus személyét illetően is fontosabb volt a megfelelő fizikai erő, semmint a pedagógiai jártasság: „Ezen intézeti házban egy negyven évet meghaladt, erős termetű, katolikus vallású, erkölcsös, nőtlen, özvegy és gyermektelen a, magyar nyelvet beszélő férfi vétetik fel kapusnak, aki a házimunkák gorombább részét eszközli és a netán engedetlen gyermekek megfékezésére használtatik. Havi fizetése 10 osztrák forint, egész táp, bor és sör nélkül, külön kis szobácska a kapu mellett, vasbútorral és vasággyal és ágyneművel ellátva, mosás, világítás, téli, nyári hajtókás felső öltözet, fehérnemű és lábbeli nélkül” – közölte a Magyarország 1934-ben. Hasonló szigorúság volt a hálótermekben is: egy ágyban két gyermek aludt; a tíz éven aluliak pedig olyan rácsos ágyban töltötték éjszakáikat, amelyek csak a lábaiknál maradtak nyitva.

A 80 ezer árva országa
Azt, hogy az államnak kötelessége gondoskodnia az árva gyerekekről, csak 1901-ben írta elő kormányrendelet Magyarországon. Az első világháború során számtalan gyermek veszítette el a szüleit, és az árvák száma később sem csökkent számottevően. Egy 1932-es újságcikk szerint egy árvaház 150-200, de a legjobb esetben is 400 gyermek befogadására volt alkalmas, az országban azonban közel 80 000 árva élt. „Amikor a felvételek ideje elérkezik, valóságos ostrom alá veszik a hozzátartozók az árvaházakat, a főváros szociálpolitikai ügyosztályát és a népjóléti minisztériumot (…)
![]()
A városháza az idén mindössze néhány száz árvát vehet fel Intézeteibe, de máris több ezer felvételi kérvény van az ügyosztályon.
Ugyanilyen a helyzet a népjóléti minisztériumban is. Ez az oka azután, hogy az árvák nagy tömegei nem jutnak árvaházi neveléshez, szülői gondviselés nélkül vadon nőnek fel. Angyalföld, Ferencváros és a budapesti szegényfertályok uccáin és nyomortanyáin nyüzsögnek azok a boldogtalan gyermekek, akik apa, anya, szülők nélkül élik le sanyarú gyermekéveiket” – festette le a lap a nehéz sorsú gyerekek életét. (A cikk forrása, a szövegben linkkel jelzett oldalakon kívül Deáky Zita és Krász Lilla Minden dolgok kezdete – A születés kultúrtörténete Magyarországon című könyve.)
A második világháború idején ismét megsokszorozódott az elárvult gyermekek száma. Számukra Sztehlo Gábor létesített harminc gyermekotthont – ha róla is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
























