Miért gond, ha a tanító elsősorban tananyagot ad át? Számít-e, ha a gyerekek csak a barátaiknak köszönnek reggel? Mi köze van ennek az iskolai zaklatáshoz? Dr. Jármi Éva gyermekpszichológussal, a téma szakértőjével beszélgettünk.
Tudjuk, mert sok szó esik róla és tragikus példák is mutatják, hogy a bullying ma Magyarországon nem hogy jelen van, de tarol. Fontos, hogy beszélünk róla, de nem volna ideje szélesebb körben tenni is ellene? Mint minden társadalmi probléma esetén, itt is több szinten lehet megoldásokat keresni. Ha a „legfelsőbb” szinteken ez nem prioritás, még mindig számítanak a cseppek is a tengerben. Hiszen a legtöbb gyereknek – áldozatnak és elkövetőnek – van szülője, van pedagógusa. De mit tehetünk mi a bullying megfékezése ellen? Jármi Éva, jelenleg a Hol A Helyem Központ szakmai vezetője, aki korábban az ELTE PPK adjunktusa volt, számos fontos kérdést válaszolt meg.
Tudjuk, hogy nem a szülőn múlik, ha egy gyerek bullying áldozata lesz, és az sem az ő hibája, ha ez durván elfajul. Mégis adekvát kérdés, hogy mit tehet a család a megelőzés érdekében?
Nagyon fontos kérdés, hogy a gyerek kap-e támogatást, és van-e körülötte biztonságot jelentő felnőtt. Óriási erőforrás lehet egy olyan bizalmi kapcsolat, amelyben a gyerek el meri mondani a szülőnek, hogy bántják. Ez azonban számos dolog miatt lehet, hogy nem valósul meg, akár a gyerek szégyenérzése miatt, akár azért például, mert nem tudja megfogalmazni, kimondani, mi történik vele. De még ha nem is mondja, ha a szülő figyelmének középpontjában áll a gyerek, és észreveszi, hogy valami nincs rendben, az ugyanúgy védőfaktor.
A szülő is ember, és van olyan élethelyzet, amikor – pl. válás, vagy egyéb válság idején – nem tud száz százalékig a gyermek lelkére, életére hangolódni. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut, hogy bevonjunk egy másik felnőttet, aki „kiegészít” bennünket ebben a szerepben, legyen az szakember, családtag vagy közeli barát, hogy a védőháló ne sérüljön.
És ha már megtörtént a baj?
Aki komolyan veszi a jeleket, nem hárítja el és nem kicsinyíti a problémát, azonnal reagál, segítséget keres – már rengeteget tesz.
Nyilván a való életben ezer akadálya lehet ennek, de fontos, hogy ha egy mód van rá, a gyerek ne maradjon magára a helyzettel.
A szülő részéről tehát a jelenlét, az érzékeny figyelem, a bizalmi kapcsolat mindenkori elősegítése, baj esetén a konstruktív, megoldásokat kereső hozzáállás lehet védőfaktor.
Milyen jelekből lehet észrevenni, ha bántanak egy gyereket, vannak atípusos tünetek?
Nagyon nehéz felismerni, mert valóban, leggyakrabban nincsenek specifikus jelei annak, hogy valaki bullying áldozata. Azt látjuk, hogy a gyerek „nincs jól”: érzelmileg instabil, viselkedésében vagy vegetatív működésében (alvás, evés) is történhet változás. De hogy ennek a háttérben bullying áll, azt sokszor nem lehet egyértelműen megállapítani.
Gyanúra adhat okot, ha nincs barátja, bizalmi kapcsolata, magányos, negatívan viszonyul a kortársaihoz, kerüli az iskolában a strukturálatlan helyzeteket: szünetet, ebédidőt, testnevelésórát, ahol át kell öltözni. A „lógás” okát is érdemes kideríteni, mert a bántalmazott gyerek akár büntetést is bevállal, csak ne kelljen a többiek között elvegyülni. Pszichoszomatikus tünetek egyébként sokszor jelentkeznek: fejfájás, hányinger, hasmenés. Ezek mögött lehet például teljesítményszorongás is, de gyakran húzódik meg mögötte bullying. Jelenleg is van három olyan kliensem, aki nem jár iskolába emiatt. Az iskolai lemorzsolódás egy része azért következik be, mert a gyerek nem mer bemenni az intézménybe.
Mik a legfontosabb visszatartó tényezők a gyermeklélekben, amiért sokszor nem szólnak, még a szüleiknek sem?
Az egyik legnagyobb akadály a szégyen érzése – kifelé és befelé is. Volt olyan esetem, ahol a gyereket az „úgynevezett” barátai megalázó mémmé tették, ami terjedt az iskolában. A gyerek ennek hatására minden reggel hányt, de amikor a szülők be akartak avatkozni, dühösen tiltakozott, mondván, hogy: „Ezek a barátaim, ne keverjük őket bajba! Ez vicces, miért nem értitek?” Dühös volt az anyukájára, mert még a saját tudatába sem engedte be, hogy az ún. barátai megalázták. Ennyire erős lehet a szégyen és a lojalitás.
Mennyire sérülékenyek a neurodivergens gyerekek zaklatás szempontjából?
Nagyon-nagyon veszélyeztetettek és sérülékenyek. Az autizmusban érintett gyerekek például nehezebben azonosítják, ha bántják őket. Több, akár már középiskolába járó kliensem volt, akik egy-egy trágár megjegyzést, amit a többiek nem is szóról szóra értenek, csak a kamaszos kommunikáció részeként mondják, halálos fenyegetésként élnek meg, de ha gúnyolódnak rajtuk – például bántó szándékkal tapsolják meg őket valamiért – azt nem veszik észre – és újra meg újra belesétálnak a csapdába.
A bántó szándék felismerése, a vicc és a gúnyos kommunikáció megkülönböztetése számukra nagyon nehéz. És az is probléma, hogy, mivel sokszor ők nagyon szabálykövetőek, ha felismerik a szabálysértést, „jelzik” azt a felnőtteknek, mert azt gondolják ez a helyes. A többiek szemében ez árulkodás, ezért még inkább agresszívek lesznek velük szemben. Amikor pedig szeretnék elkerülni ezt a szerepet, akkor előfordul, hogy azért nem kérnek segítséget, mikor pedig indokolt lenne, hogy ne tűnjenek árulkodónak.
Mi itt a felnőtt feladata?
Segítséget kell nekik adni abban, hogy megértsék, mikor bántják őket, de felismerjék azt is, ha valaki támogatóan lép fel irányukban. Mert az sem jó, ha mindig csak a negatív oldalra hívjuk fel a neurodivergens gyerekek figyelmét. Ne csak a bántást azonosítsa, hanem azt is, ha valaki nem csatlakozik ehhez, az ő pártján van. Ha túl sokat tömjük a fejét a bántással, csak azt fogja észrevenni, mert ezt a szemüveget nehéz levenni, ha egyszer felvettük. Az „ismerd fel, ha bántanak szemüveg” mellé szükséges az „ismerd fel, ha támogatnak szemüveg” is.
Mit tehet a pedagógus? Hogyan lehetne megelőzni a diverzitásból fakadó kiközösítést?
A gyerekek gyakran nem értik pontosan, mi történik autista társukkal – ebből fakadóan kulcsfontosságú, hogy a pedagógus tisztában legyen azzal, hogy az autista gyerekek több és egyértelműbb tájékoztatást igényelnek. Erőfeszítést kíván a pedagógusoktól az is, hogy megértsék például, mi áll egy „árulkodás” mögött, mit él át az a gyerek, aki elszigetelődik a közösségtől, vagy hogy attól, hogy egy autista – vagy nem autista – gyerek nevet, még nem biztos, hogy élvezi, amit a többiek csinálnak vele. A pedagógusnak látnia kell, mit ért vagy ért félre neurodivergens tanítványa – és ebben tudatosan kell támogatnia őt.
A mindennapi gyakorlatban milyen eszközök ajánlottak vagy kerülendőek erre?
Nagyon fontos lenne, hogy a pedagógusok ne büntetéssel reagáljanak egy-egy konfliktushelyzetre, akkor sem, ha az autista gyerek félreértelmez egy szituációt. Egyik gyereket sem szabadna megbélyegezni. A gyerekeknek és a pedagógusoknak is szükségük lenne érzékenyítésre, mert közösen kellene támogatást nyújtaniuk. Ha ez megvalósulna, a szülők is bátrabban neveznék nevén gyermekük autizmusát,
mert nem a megbélyegzés veszélyét látnák ebben, hanem annak esélyét, hogy gyermekük megértést és szakszerű támogatást kap –
amilyet minden gyerek érdemel. Az MTA-ELTE Autizmus Szakmódszertani Kutatócsoport kidolgozta példáula Csillagbusz Inklúziós Intervenciós Programot, ami fantasztikusan alkalmazható lenne. Az igazán hatékony megközelítést iskolaszinten lehetne bevezetni – de kisebb léptékben is el lehet kezdeni, hiszen van rá módszertan és lehetőség.
Visszatérve a bullyingra általában, mit tehet a pedagógus azért, hogy az ő osztályában ne forduljon elő ilyesmi?
Az első lépés, hogy ne bízza a csoportdinamikát a természetre – a közösség alakulását igenis irányítani kell. Ha tudja, hogy egy gyerek társas szempontból sérülékeny, akkor nem hagyhatja, hogy mindig ő maradjon utoljára párválasztásnál vagy a csoportmunkákban. Ülésrend, csoportválasztás, köszönés – mind-mind irányítást igénylő tényezők. Igen, az is számít, hogyan köszöntik egymást a gyerekek az óvodában, vagy az iskolai osztályközösségben. A spontán csoportdinamika az az, hogy a gyerekek felfigyelnek egyesekre és lelkesen köszönnek, másokat figyelmen kívül hagynak. A beavatkozás az, hogy rituálét alakítunk az érkezésből – ha egy gyerek bejön, akkor őt mindenki üdvözli. Ezzel azt üzenjük, hogy minden gyerek – barátság ide vagy oda – üdvözlésre érdemes.
A spontanaitás a csoportban mindig ilyen komoly kárt is okoz?
A „spontán” közösség kiszorít. Rituálékkal, figyelemmel, érzékenyítéssel lehet közösséget építeni. Nem lehet elvárni egy pedagógustól, hogy pszichológus legyen – de azt igen, hogy legyen csoportdinamikai szemüvege.
Meg kell nézni: kik a hangadók? Kik a periférián lévők? Kinek mi a szerepe az osztályban? Ha egy tanár ezt nem látja át, akkor nem is tud segíteni.
Ha egy bármilyen okból kicsit „más” gyerek jön az osztályba, viszonylag kicsi az esélye, hogy ne ő legyen az utolsó – ezekbe a helyzetekbe pedig muszáj belelépni. A resztoratív módszerek, a beszélgető körök hasznosak az egész közösség számára, a veszélyeztetett gyerekeknek pedig „életmentő”. Ha nincs tudatos közösségfejlesztés a felnőttek részéről, az táptalaj a bullying kibontakozására.
Mennyire számít a felnőttek mintája?
Rengeteget számít. A gyerekek közössége nem tud jobban működni, mint a pedagógusoké. Ha a felnőttek megosztottak, stresszesek, kiégettek, az hat a gyerekekre is. Vannak persze karizmatikus tanárok, akik ösztönösen jó közösséget formálnak – de ez nem kizárólag a „nagy formátumú” pedagógusok terepe.
Tudatos közösségfejlesztéssel, beszélgető körökkel, érzelmi neveléssel minden osztályt lehet érzékenyíteni és erősíteni.
A pedagógus személyisége és kisugárzása mindent beragyoghat. Ha van például egy hobbija, bármi, amit szeret, lehet annak mentén is közösséget építeni. A kisfiam tanítónője imád evezni és néptáncolni, és rendszeresen szervez ilyen programokat a gyerekeknek – akik teljesen odavannak ezért. Ő azért csinálja ezt, mert szereti – és a gyerekeket is szereti – és organikusan bevonja őket. Végül az egész osztályt viszi a lendület és a szeretet, arra, amerre a tanító megy.
Aki nem „karizmatikus”, annak állandóan figyelnie kell erre?
A tanárképzésen gyakran megkértem tanítványaimat, képzeljék el, hogy töriórán ülnek a gyerekek. Mi szerintük ebben a helyzetben a „figura” és mi a „háttér”? Szinte mindig tudják: a figura az, hogy ott van a barátjuk, ellenségük, valamilyen társas helyzet, mi történt tegnap, mi történt aznap a szünetben, stb. A háttér pedig az, hogy éppen történelemóra van. Amikor viszont a tanár elkezd tanítani, fókuszál a tananyagra, mert készült az órára, esetleg dolgozatot irat, akkor az ő szemszögéből ez megfordul: számára a törióra lesz a figura, a tanulók közötti dinamika pedig a háttér. Pedig a gyerekek számára ez nem változik – nekik továbbra is a társas tér a főszereplő.
Meg lehet ezt fordítani?
Ez a természetes működésük, és ezt nem lehet – és nem is kell – erőszakkal felülírni. Pedagógusként ezt nehéz elfogadni, de muszáj folyamatosan emlékeztetnünk magunkat erre. A megoldás nem az, hogy a gyerekeket próbáljuk „rávenni”, hogy a törit tartsák elsődlegesnek, hanem hogy a közösséget formáljuk olyan biztonságos hellyé, ahol a történelem tananyag is el tud jutni hozzájuk. Ez a megelőzés kulcsa. Az érzelmek, az érzelmi intelligencia és a társas-érzelmi készségek folyamatos fejlesztése legalább annyira része az iskolai munkának, mint a tantárgyi tudás átadása.
Miért van az, hogy nálunk a bullying ennyire súlyos, és egyre súlyosabb probléma?
Tudjuk mindannyian, hogy nem volt mindig ennyire rossz a helyzet. A bullying mindig tünet. A kisebbségek, a gyengék kirekesztése, hibáztatása nemcsak az iskolai közösség, hanem a társadalom szintjén is jelen van.
Nem véletlen, hogy azok az országok vannak előrébb ebben a témában, ahol a társadalmi norma alapvetése az elfogadás. Magyarországon ma a pedagógusokat sem értékelik azért, ha jó közösséget építenek, nincs rá rubrika a teljesítményértékelési rendszerben. Az iskolai versenyek, a kompetenciamérés, fontosabbnak tűnik ennél – pedig a megtartó, elfogadó közösség lenne a biztonságos iskolai közeg alapja. A pedagógusok közössége romokban van – megosztott, feszült, stresszes.
A gyerekek közössége pedig sosem tud jobban működni, mint az őket nevelő és a rendszerben velük együtt élő felnőttek közössége.
Mi lehetne a jelmondata a bullying elleni harcnak?
Ha valaki gyengébb-, vagy más módon eltér az átlagtól, esetleg terheli a többieket, az attól még nem bántható, sőt! A közösség minden tagjáért felel mindenki. Mindenkinek ki kell állnia a célponttá váló gyerekek mellett.
Azok az erőszakos cselekedetek, amelyek a bullying előszobái lehetnek, meglepő módon már az óvodáskor előtt megjelennek. A témáról itt írtunk részletesebben.
