Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha a durva erőszakot nem számítjuk, kevés dologgal árthatunk többet egy gyereknek, mint ha nem dicsérjük meg rendszeresen, vagy kizárólag tökéletes teljesítményét ismerjük el. Mutatjuk, miért van ez így, és mit lehet tenni az ilyen méreg hatástalanításáért felnőttként.
„Úgy nőttem fel, hogy ha nem volt baj velem, akkor alig szóltak hozzám, megdicsérni pedig már tényleg senkinek nem jutott eszébe. Azért, mert jó jegyet hoztam, vagy segítettem otthon? Ugyan már! Az volt a minimum.” Sokak számára fájón ismerős lehet ez a vallomás. Akiknek a gyerekkorából hiányzott a megerősítés, azok felnőttként is sokszor érzik úgy, hogy nem elég jók. De nem csak az önbizalom sérülhet – a pozitív visszajelzés hiánya mélyebb, hosszabb távú nyomokat is hagyhat.
A dicséret alapvető pszichés szükséglet
A pozitív visszajelzés nem csak „jólesik” az embernek. A dicséret alapvető lelki szükségletünk, gyermekkorban pedig egészséges fejlődésünk egyik alapvető feltétele, a személyiségformálás egyik legfontosabb eszköze. A gyermek abból tanulja meg, hogy ki ő, mit ér, mennyire fontos és mire képes, amit a környezete visszatükröz. Ha ez a tükör mindig csak a hibáira, vagy épp semmire sem reagál, az önértékelés és az önbizalom torzul.
Egy híres kísérletben (Mueller & Dweck, 1998) például azt találták, hogy azok a gyerekek, akiknek teljesítményük helyett erőfeszítésüket értékelték a velük foglalkozó felnőttek, később motiváltabbak, kitartóbbak és rugalmasabbak lettek. Akik viszont nem kaptak visszajelzést, vagy csak akkor, ha tökéletesek voltak, gyakran már gyerekként szorongani kezdtek a hibázástól – és sok minden mástól is.
Rövidtávú hatás: a gyerek alkalmazkodik – de milyen áron?
Ha egy gyereket nem dicsérnek meg, akkor vagy állandó teljesítéssel próbálja „kiharcolni” a szeretetet, vagy inkább feladja, és kialakul benne a meggyőződés: „Úgysem elég jó, amit csinálok.” Mindkét reakció veszélyes.
- Az első csoportból gyakran lesznek maximalista, túlhajtott felnőttek, akik nem tudnak pihenni, mert belső meggyőződésük szerint a szeretetet csak teljesítmény árán érhetik el.
- A második csoportban gyakoribb a motivációhiány, az önbizalomhiány és a szorongás.
A dicséret nem csak a teljesítményt erősíti meg, hanem üzenetet közvetít: „Jelen vagyok, látlak, fontos vagy.” Ha ez hiányzik, a gyerek „láthatatlannak” érezheti magát.
Hosszú távú következmények: felnőttként is cipelt sebek
Azok a felnőttek, akiket gyerekként nem dicsértek meg, gyakran küzdenek:
- önbizalomhiánnyal, még akkor is, ha objektíven sikeresek
- önkritikával, belső szorongással („sosem vagyok elég”)
- kapcsolati nehézségekkel – nehezen fogadják el a szeretetet vagy a pozitív visszajelzést
- kiégéssel – mivel állandóan bizonyítani próbálnak, nem ismerik a „jó elég” fogalmát
Egy 2021-es longitudinális azok a felnőttek, akik gyerekkorukban kevesebb pozitív megerősítést kaptak, nagyobb arányban számoltak be depresszív tünetekről, önértékelési zavarokról és elkerülő kötődési mintázatokról.
Egyéni, kapcsolati és társadalmi következmények
Egyéni szinten a dicséret hiánya a belső hajtóerőt torzítja el. Ezekben az esetekben az illető nem a saját öröméért cselekszik, hanem külső elismerésért, vagy a hibázástól való félelemből. Ez kiégéshez, szorongáshoz, motivációvesztéshez vezethet.
Kapcsolati szinten az ilyen emberek gyakran:
- nem hiszik el, ha valaki szereti őket
- visszautasítják a dicséretet („ugyan már, ez semmiség”)
- nehezen tudnak őszintén örülni mások sikerének, vagy másokat megdicsérni
Társadalmi szinten pedig alulmotivált, túlhajszolt generációkat szülhet. Ha a gyerekek nem tanulják meg, hogy értékesek akkor is, ha nem tökéletesek, akkor felnőttként is küzdelem lesz az életük – a munkaerőpiacon, a családban – és belül, önmagukban is.
Mit lehet tenni?
Adhat némi reményt, hogy ezek a minták utólag is formálhatók.
Akár szülőként, a saját gyermekünkkel töltött évek alatt gyógyulva, akár gyermektelen felnőttként is új viszonyulást tanulhatunk a pozitív visszajelzéshez.
Ha „hatásosan” szeretnénk dicsérni, érdemes arra odafigyelni, hogy visszajelzésünk őszinte, konkrét és viselkedésre irányuló legyen („tetszett, ahogy kitartóan dolgoztál ezen” az „ügyes vagy” helyett). Önmagunknak is adhatunk elismerést, bármikor, bármiért. A gyerekkorból hozott hiányokat sokszor felnőttként kell – és lehet – gyógyítanunk. Akár most is megállhatsz egy pillanatra, és elismerheted magad azért, hogy végig olvastál egy jobbító szándékú, tudományos hátterű cikket.
Ha érdekel, milyen esélyekkel indulnak az életben a gyerekvédelemben felnövő fiatalok, és mire lenne a legégetőbb szükségük, ezt a cikket ajánljuk.
