Anna Essinger egy teljes iskolát menekített ki még a harmincas évek elején a náci Németországból: a bátor, zsidó származású tanárnő Nagy-Britanniában találta meg a gyermekek és saját maga új otthonát.
1933 októberét írta a naptár, amikor az 54 éves tanárnő, Anna Essinger arra vállalkozott, hogy egy iskolányi diákot, valamint az oktatási intézmény összes dolgozóját eljuttassa egy biztonságosabb helyre, mint amilyen akkoriban a náci Németország volt. A vállalkozás tétje nem volt kicsi: arra számítottak, ha sikerül véghez vinni a tervet, az nagy előnnyel járhat, de sokat is kockáztattak.
A nácik elől titkolniuk kellett céljukat
Ekkoriban a börtönök és a munkatáborok ugyan még nem azt a célt szolgálták, amire a háború kitörését követően átalakították őket, de már így is politikai foglyok tömegét tartották zárva. Kivándorolni az országból tilos volt, és csak egy módon lehetséges: vonattal. Ez ugyanakkor nemcsak hogy nem kis feltűnést keltett, de sokáig is tartott. Mi történik, ha egyetlen gyerek elszólja magát, vagy ha feltűnik a brutalitásukról híres barnaingeseknek az, hogy iskoláscsoportok indulnak nyugatra? A dolog elsülhetett volna balul is, de szerencsére egyáltalán nem ez történt.
Persze a dolog érdekében Anna és segítői mindent meg is tettek.
Fél éven át tervezgették a nagy napot, amelyen az iskola igazgatónője, Anna Essinger három csoportba osztotta a diákokat, akiket három olyan emberre bízott, akiben megrendíthetetlen volt a hite.
Egyikük saját testévre, Paula volt, aki nővérként dolgozott az iskolában, rajta kívül a csapat tagja volt még Martin Schwarz hittantanár, valamint Hanna Bergas, aki többek között angol nyelvet oktatott az intézményben. De ki is volt ez a bátor asszony, aki nemcsak átlátta, hova vezet majd a nácik hatalomra törése, de még arra is képes volt, hogy megtervezze és kivitelezze iskolája diákjainak megmenekülését?
Zsidó családból jött, nem csak zsidó gyerekeket mentett
Anna Essinger Ulmban született egy vallását nem gyakorló zsidó család tagjaként, elsőként – őt még nyolc további gyermek követte a sorban. Az ő felnevelésükben is segédkező lány talán ekkor dönthette el, hogy később is gyerekekkel szeretne foglalkozni. Az biztos, hogy már fiatalon olyan utat választott, amit kevesen mertek volna:
saját maga finanszírozta külföldi egyetemi tanulmányait, amelyeket nem máshol, mint az amerikai Wisconsinban végzett.
A magas, vörös hajú és ekkorra már nagyon művelt lány húsz évet töltött az Egyesült Államokban: az ott tapasztalt szabadságot, demokráciát és a kinti oktatási rendszer működését is csodálta, és úgy vélte, hogy ezek nagyon fontosak lehetnek egy egészségesen működő társadalom kiépítésében. Nem csoda, hogy amikor 1926-ban hazatért, saját iskolát alapított Németországban, Landschulheim Herrlingen néven.
Az intézmény megkapta a működési engedélyt, de egyáltalán nem a poroszos stílust képviselte, hanem Anna korábbi tapasztalataira építve a gyermeket helyezte a tanulás középpontjába.
"Az igazi nevelés teljes célja, hogy az embereket ne csupán szorgalmassá tegye, hanem megszerettesse a szorgalmat, ne csupán tanultakká, hanem megszerettesse a tudást, ne csupán tisztává, hanem megszerettesse a tisztaságot, ne csupán igazságossá, hanem éhezze és szomjazza az igazságosságot” – idézte Anna John Ruskint gyakorta.
Valódi paradicsom volt az iskola, aztán jött Hitler
A gyerekek praktikusan használható tudást kaptak és olyan feladatokat is, amelyeket otthon rájuk osztottak volna: kertészkedniük épp úgy kellett, mint főzniük vagy takarítaniuk. A diákok visszaemlékezései szerint az iskola egy sorsfordító jelentőséggel bíró intézménnyé vált életükben, ahol fontos volt az intellektuális kíváncsiság, a tisztelet és a szolidaritás. Az egész iskola olyan volt, mint egy nagy család – de aztán jött Adolf Hitler.
Anna Essinger elolvasta a Mein Kampfot, és érezte, hogy a hitleri Németországban azoknak az értékeknek nem lesz helye, melyeket ő képvisel
– sőt, talán a túlélése is veszélybe kerülhet a diktátor miatt. Amikor horogkeresztes zászlót kellett felvonnia az iskolában, sebtében tanítási szünetet hirdetett meg, és csak akkor tette ki azt, amikor egy gyermek sem volt már az intézményben. Ez volt az ő lázadása - és az a pillanat, melyben úgy döntött, cselekszik.
Azt ugyanakkor tudta, hogy titokban kell mindent megszerveznie, ha ki akarja menteni tanítványait, mivel, ha át akarja helyezni az iskolát, az nemcsak akadályokba ütközik majd, de ő maga is bajba kerül. Svájc, Svédország és Dánia is felmerült jövendőbeli otthonként, végül brit kvéker és zsidó körökből kapott pozitív visszajelzéseket.
Angliában árvákat is befogadott
Az 1933-as könyvégetéseket követően aztán diákjai szülei elé tárta a tervet. A bentlakásos iskola tanulói szerte Németországban éltek, több találkozóra sort kerített velük az igazgatónő, melyek során szinte minden diáknak a szülei azt mondták, szeretnék, ha gyermekeik megmenekülhetnének – függetlenül attól, hogy zsidók voltak-e, vagy sem. Nyáron titokban meg is kezdődött a diákok angol nyelvre való oktatása.
Szeptember végén aztán Anna egy kisebb csapattal előreutazott Angliába, az álca szerint tanulmányútra, október ötödikén pedig érkeztek a többiek is.
A gyerekek és Anna biztonságban eljutottak Angliába. Itt a következő években nemcsak a kimenekített diákokat tanították, hanem idővel a háború által tramuatizált, elárvult gyerekek is érkeztek Anna gondoskodásába a Bunce Courtban működő iskolába. Ez egészen addig működött, míg az igazgatónő egészsége nem mutatott akkora hanyatlást, hogy már ne tudja vállalni a vezetését. Próbáltak helyére megfelelő utánpótlást találni, de amikor ez nem sikerült, 1948-ban bezárták az intézmény kapuit. Anna, aki gyermektelenül élte le életét, 1960-ban hunyt el: utolsó éveit megvakulva, magányosan töltötte el, de egykori tanítványai folyamatosan leveleket írtak neki, illetve látogatták is.
