A táborokról a játékok, gyerekkori barátok, tábortűz és a számháború jut eszünkbe. Nincs ez másképp a Mosolyvadász program tábora esetében sem, azzal a különbséggel, hogy az ide érkező gyerekek nem otthonról jönnek, és nem a saját szüleikhez mennek haza.
Egyszerre reményteljes és megható, ami itt történik, Budapest háta mögött, a horányi élménytáborban, amit a Generali a Biztonságért Alapítvány (GABA) a Mosolyvadász Program keretein belül szervezett az Élményakadémia szakmai közreműködésével. Egy nap is elég volt ahhoz, hogy álmatlan éjszakát okozzon, és komolyan elgondolkoztasson azon, vajon kamaszkorban még változtathatunk azon, amit otthonról hozunk? A tábori beszámolók alapján jó hírünk van.
Családi történetek helyett tervek, álmok, vágyak
Amikor megérkezünk a helyszínre, klasszikus táborhangulat fogad. Gyerekzsivaj, labdák, játékok, pingpongasztal és 23 fiatal. De ahogy egyre beljebb megyünk, ahogy sétálunk a faházak között, ott a dohányzásra kijelölt hely, nem csak a pedagógusoknak… A Generali Mosolyvadász Program táboraiba állami gondozásban élő fiatalok járnak. Vannak, akiknek ez a negyedik, ötödik évük, és olyanok is, akik első alkalommal táboroznak – a program idén 10 éves. Mindannyian az ország más-más pontjáról érkeztek, gyakorlatilag minden térségből jöttek páran. Egy részük 15 fős lakásotthonokban él, míg a többiek állami gondozottak számára fenntartott intézményben nevelkednek. Ebéd közben megismerek olyan fiatalokat, akik lelkesen mesélnek nekem Sopronról, ahonnan származnak, és kiderül, hogy tehetséges cukrász-, illetve kereskedelmi növendékek. De amikor szóba jönnek a családi történetek, akkor csak annyit mondanak: nekünk nincsenek családi emlékeink.
„Informatikus szeretnék lenni”
Ebéd után egy fiatal fiúval sétálok a tábor területén, leülünk egy asztalhoz, és beszélgetni kezdünk. Kiderül, hogy 16 éves múlt, most ballagott általános iskolából, és a testnevelés, illetve a technika a kedvenc tárgya.
„Érdekelnek a számítógépek, szeretnék informatikát tanulni középiskolában. És focizni is szeretnék, ha pedig elég nagy leszek, jó lenne komolyabban edzeni konditeremben, a sportban ügyes vagyok”
– mondja, majd egyre lelkesebben mesél róla, hogy a piros csapatba került a táborban; itt van az egyik húga is a hat testvére közül; valamint, hogy előző nap milyen jól sikerült a számháború. „Másodjára vagyok ezen a helyen, már nagyon vártam, hogy idén is jöhessek. Itt minden sokkal tisztább, rendezettebb, modernebb, olyan, mint egy ötcsillagos szálloda” – mondja, és még hozzáteszi, hogy a légkondicionálót különösen szereti. A szemében ott a vágy, hogy az itt kapott szeretetből annyit szívjon magába, amennyi elég lesz jövő nyárig. Ugyanis az itt nyaraló gyerekek sokszor hátrányosabb helyzetből indulnak, mint az osztálytársaik, de hátrányból indulnak az életben is, pedig igazán nem tehetnek arról, hogy milyen körülmények között élnek.
A Kedves fal
A tábor étkezőjében van egy pult tele rajzokkal, kedves üzenetekkel. Középen ennyi áll: Kedves fal. A gyerekek itt üzennek egymásnak névtelenül, főleg kedves és humoros címszavakkal. A kiírások alapján úgy fest, hogy mindannyian összetartanak. Kérdezem is az egyik lányt, hogy milyen üzenetet kapott ma, és boldogan ecseteli, hogy az ő lapjára ma bizony többen is írtak.
„Itt több szeretet kapunk egy hét alatt, mint az eddigi életem során.”
A lány 16 éves, csodás kézügyességgel: gyönyörű frizurákat készít. Mellette ül barátnője, neki más története van, ő is arról álmodozik, hogy ha befejezi az iskolát, kézilabdaedző lesz, vagy talán katona – még nem döntötte el.
A lányok szeme csillog, amikor arról beszélünk, hogy nekik van a legjobb lányszobájuk az egész táborban, mert minden reggel öleléssel köszöntik egymást, befonják egymás haját, és mindent megbeszélnek.
Nevelők, trénerek és önkéntesek
A táborvezetőkön kívül a gyerekek mellett nevelők vannak, akik az év többi részében is felügyelik őket. Továbbá segítenek önkéntesek is, akik főleg a szervezésben vesznek részt. Végül itt vannak a trénerek, azok a szakemberek, akik minden eshetőségre felkészültek – mindenre. De a táborvezetők szerint nem kell félni semmilyen váratlan heves reakciótól, egymás bántásától.
A gyerekek élvezik, hogy itt szeretetet, figyelmet és törődést kapnak.
A napnak lassan vége, én még maradnék, és szívem szerint mind a 23 gyereket megölelném, hogy elmondjam nekik, igenis megérdemlik a szeretetet, és igenis maradjanak erősek, mert van remény egy jobb életre. Csak remélem, hogy jövőre is itt lesznek.
